„Ha megértjük, honnan jövünk, könnyebben lépünk tovább.” – Bauer Barbara

Bauer Barbara légikisasszonyként bejárta a világot. Közben tanult, szerzett két diplomát, alapítója volt egy kisebb televíziónak, és még szerkesztőként is dolgozott. De mindig visszakanyarodott valahova: az íráshoz. Az eltelt időről, könyvekről, érzésekről kérdeztem.

Megvallom, sokáig azt gondoltam, Bauer Barbara a volt stewardess, aki megírt három, a munkájához köthető regényt. De te továbbmentél. Azóta megírtad a Vakrepülést, és most jelent meg az ötödik könyved, az Elsuttogom százszor. Most már lehet azt mondani, Bauer Barbara, az író, aki anno stewardess volt? Legalábbis én így látlak.

Bennem még érik a folyamat. Nem vagyok író. Egy boldog nő vagyok, aki csodás gyerekkor után fiatalon, légikisasszonyként bejárta a világot, beteljesült az élete a férje oldalán anyaként, és közben megvalósíthatja az álmát: ír. Ez mind én vagyok, együtt. Nem tudom és nem is akarom különválasztani. De tudom, értem, mit kérdezel és a válaszom: vannak percek, órák, amikor író vagyok, amikor elrugaszkodom a valóságtól, szárnyalok, és irtó szerencsésnek érzem magam, hogy mindazt, amit ott látok, a fantáziám birodalmában, azt le tudom írni.

Öt év, öt regény. Azért ez eléggé hosszú idő. A kezdetekhez viszonyítva, hogy érzed, változott az „írói hangod”?

Igen. Bátor lettem. Nagyon sokat tanultam ez alatt az öt év alatt. A legtöbbet a kiadómtól (Jaffa), a szerkesztőimtől. És magamtól. Ma már tudom, mikor érdemes belevágnom az írásba, mi kell ahhoz, hogy a párbeszédem természetes legyen, mennyi háttéranyagra van ahhoz szükségem, hogy kellő önbizalommal merjek belevágni egy témába. Ez a bátorság mindenképpen „kihallatszik” a sorok közül.

Milyen érzés, egyelőre öt könyves szerzőnek lenni?

Büszke vagyok erre az öt regényre. Mindegyiket nagyon szeretem, folyamatosan dolgoznak bennem. Olyan, mintha párhuzamosan élnék több életet. És még valamit jelent. A negyedik, a Vakrepülés megjelenése után éreztem először azt, hogy nincs megállás, már nem kérdés, már senki nem állíthat meg, írni fogok újabb és újabb történeteket. És ahogy szertefoszlott az a kétség, ami addig körbevett, mintha megnyílt volna az ég, és csak úgy áramlanak az ötletek, az érzések, a hangulatok, hangok, jellemek, mindaz, amiből aztán összeáll a következő regény.

Az Elsuttogom százszor az eddigiektől eltérő külső kapott. Nem volt fura, hogy nem a régi vonalat képviselve jelent meg?

Nem, sőt. A szerkesztőm, Szendi Nóra javasolta, hogy igazítsuk a borítót a könyv hangulatához. Amikor felhívott ezzel, konkrétan borzongtam, ugyanis éppen erről ábrándoztam. Szerettem volna megújulni, az alkalomhoz öltözni, pontosabban öltöztetni a történetemet. Nagyon hamar meg is találtuk a stílust, a színvilágot, az üzenetet, a látványra pedig pillanatok alatt ráérzett a grafikus, Hegyi Péter.

A történetben nagy hangsúlyt fektetsz a családi kapcsolatokra, a múltra, a titkokra. Közben pedig még némi útmutatást is adsz a női olvasóknak. Mi volt az elsődleges célod? Mire találhatnak választ a regényben?

Főszereplőm ráakadt a múltjának egy olyan szálára, amit nem ismert, viszont gyökeresen megváltoztatta a jelenét. Gyakran az életünk olyan aspektusai szabnak gátat egy terv megvalósításában, amikről nem is tudunk. Valahol mélyen a tudatalattinkban dolgozik, vagy a családi legendáriumban keresendő. Ha megértjük, honnan jövünk, könnyebben lépünk tovább. A szép emlékeket érdemes dédelgetni, de hajlamosak vagyunk a már régen begyógyult sebeket addig nyalogatni, hogy újra felszakadjanak. Minek? A megértés, a felismerés és az elengedés éppolyan fontos, mint a jó megtalálása. Ugyanis abból táplálkozunk, az visz tovább. A szeretet, a szépség, a harmónia megélése. A múltunkban és a jelenünkben egyaránt.

Mit jeleznek vissza ennek kapcsán az olvasók? Tudtál rájuk hatni? Változtatnak?

Nem a változásban van a lényeg, hanem a tudatosításban. Amikor rádöbbenünk valamire. Amikor valami nagyon egyszerű dolog kristályosodik ki előttünk, ami addig is ott volt a szemünk előtt, csak nem vettük észre. A szereplőimben magukra ismerhetnek az emberek. Hisz mindannyian hasonló dolgokkal küzdünk. Leginkább saját magunkkal. Ha Éber Zsófinak sikerül, akkor az Olvasónak is sikerülhet. Ezt a hitet szeretném erősíteni, és igen, ez hat!

Azért ez elég nagy felelősség, nem?

Persze, nagy felelősség, de mindenki csak annyit enged be, amennyire éppen szüksége van. Minden hat ránk. Az emberek, akik körülvesznek, a TV, a könyvek, az időjárás. A pillanatnyi hangulatunk és lelkiállapotunk dönti el, hogy milyen kapcsolatba kerülünk mindezzel. Az aktuális helyzetünk tartja elénk azt a szűrőt, amin keresztül látjuk a világot.
A Vakrepülés kapcsán kaptam egy levelet egy gyászoló asszonytól. Azt írta, hogy végre képes elengedni az elveszített szeretettjét. És ezt a regénynek köszönheti. Erre például nem számítottam, mármint hogy ilyen hatása is lesz.

Kijött az új könyv. A kérdés amit gondolom mindenki feltesz: hogyan tovább? Lesz -e következő? Mik a jövőbeni tervek?

Az Elsuttogom százszor kéziratával valamikor októberben készültem el. Gondolhatod, hogy nem tétlenkedem azóta sem. Az elmúlt hónapokban háttéranyagot gyűjtöttem új regényemhez, amit már el is kezdtem írni, de még csak belül. Gép mellé – terveim szerint – két-három héten belül ülök le. Onnantól válik izgalmassá. Akkor szólalnak majd meg először a szereplők, ott dől el sok minden, amit most még én sem tudok. Ez a kedvenc időszakom.

Elsuttogom százszor

Éber Zsófi, a harmincas, okos és sikeres műfordító egy nap arra ébred, hogy ki akar szállni a hétköznapok mókuskerekéből. Környezete legnagyobb döbbenetére vidékre költözik, hogy birtokba vegye a nagymamájától örökölt, mesébe illő házat. A titokzatos Nagyi azonban, akiről faluszerte azt suttogták, boszorkány, mást is tartogat unokája számára. Zsófi körül egyre sokasodnak a megmagyarázhatatlan események és a véletlen egybeesések. Mintha a ház vagy valaki más? üzenni akarna neki. Vajon mit jelentenek a különös dátumok a nagypapa fényképének hátoldalán? Mi minden rejtőzhet az ódon, sokrekeszű szekreterben? Kinek a horoszkópját őrizgette féltett kincsként a Nagyi és miért?

BAUER BARBARA generációkon átívelő regénye arra keresi a választ, honnan jövünk, és milyen terheket halmoztak ránk felmenőink. Talán nem is tudunk róluk, mégis egy életen át cipeljük őket? Vagy elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy megszabaduljunk a kéretlen útravalóktól? Mialatt Zsófit mindinkább magába szippantja nagymamája naplója, melynek lapjain egy időtlen szerelem felemelő és szívszorító története bontakozik ki, saját sorsa is gyökeres fordulatot vesz egy férfi váratlan felbukkanásával. Nagyon úgy fest, hogy Szoboszlai András az igazi de lehet, hogy egy kicsit még annál is több. Mielőtt közös jövőjük tervezgetésébe vágnának, szembe kell nézniük saját múltjukkal, és kiderül, hogy történetük szálai a felszín alatt szorosabban fonódnak össze, mint azt bármelyikük is gondolta volna

A szerző eddig megjelent műveiért kattints ide.