Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Apró, sárga kis könyv. A szerzője nagyon népszerű hazánkban. Az ember, aki Ovénak hívnak című könyvével jelent meg itthon először az olvasók előtt. Sokan ajánlottátok, de valamiért kimaradt. Aztán eljött a megfelelő pillanat. Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb-at olvastam. 

Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel. Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ha tudtam volna

Ha előre tudtam volna mit fogok olvasni, milyen hatással lesznek rám a sorok, akkor lehet nem veszem kezembe a könyvet. Mindenre nyitott vagyok műfaj szempontjából. De amikor az érzéseimmel játszik egy író, azt nehezen kezelem én is. Fredrik Backman nem a barátjává akart tenni a regénnyel. Fel akart rázni, azt szerette volna ha oldalról oldalra növekszik a gombóc a torkomban, míg végül ki nem tőr belőlem, míg el nem sírom magamat. Részben elérte a célját. Nyomást éreztem belül, egy kicsit meghaltam. Búcsúzni valakitől aki már elég idős ahhoz, hogy felkészüljünk arra, ami előbb utóbb be fog következni. Halál. Ott toporog a sorokban. Nem beszélünk róla, mert tabu és fájdalmas.

„Az egyik példaképem egyszer azt mondta: „Az öregedésben az a legrosszabb, hogy az ember kifogy az ötletekből.” Azóta nem tudom kiverni a fejemből ezeket a szavakat, mert nekem is ez a legnagyobb félelmem: a képzeletem hamarabb cserbenhagy, mint a testem. És ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Az ember fura szerzet, mert látszólag jobban fél az öregedéstől, mint a haláltól.”

Noah történetének mégis van szépsége, varázsa. Mosolygunk mert ismertük, mert megtörténtek azok a dolgok, amik később megmaradnak számunkra kapaszkodónak. Az emlékek. Ez az aprócska, rövid kis könyv segíthet elfogadni idős szerettünk távozását. A szerző pontosan, egyszerűen, mindenféle ósdi nagy közhelyektől mentesen mesél. Olykor-olykor belecsempészve pár humorosabb párbeszédet, ami által nem esünk teljesen letargiába.

„– A tanárunk arra kényszerített minket, hogy írjunk egy fogalmazást arról, mik akarunk lenni, ha nagyok leszünk – meséli Noah.
– Mit írtál?
– „Először inkább arra koncentrálnék, hogy kicsi vagyok.”
– Nagyon jó válasz.
– Ugye? Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.
– Ezt írtad?
– Igen.
– Mit mondott a tanárod?
– Azt, hogy nem értettem meg a feladatot.
– Mire te?
– Hogy ő nem értette meg a választ.”

Egy történet az elmúlásról, öregségről, családi kötelékről. Torokszorító sorok, de vegyünk egy nagy levegőt és merüljünk bele.

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb – Animus Kiadó, 2017

2 gondolatokat “Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

A hozzászólások lezárva.