„Ne felejtsük: mindegyik gyermekünk tükör számunkra” – L. Stipkovits Erika

A testvérkapcsolat életünk leghosszabb köteléke, testvérünk gyakran többet tud rólunk, mint szüleink, mégis a téma kissé elhanyagolt területe a pszichológiának. Az „Ölelni és ölre menni” című könyv (HVG Könyvek Kiadó) bemutatja a testvérkapcsolatok típusait, kitér a testvérsor sajátosságaira, a szülői kivételezések, testvérkonfliktusok kérdéseire, az ikrek, egykék, beteg- meghalt testvérek, a mozaikcsaládok sajátosságaira. Nemcsak tanácsokkal, de esetbemutatásokkal, és sok gyakorlattal segíti az olvasót akár cseperedő gyermekei testvérkapcsolatát, akár saját felnőtt testvérkapcsolatát akarja segíteni, jobbá tenni…

Stipkovits Erika: Ölelni és ölre menni – testvérekről nem csak szülőknek

Hogy lehetséges három, esetleg több testvér esetén az, hogy mindegyikük más-más viselkedési normát, gondolatvilágot képvisel? Ugyanaz a szülői nevelés, ugyanaz a környezet, mégis sokszor nagyon különbözőek a testvérek.

A válasz nagyon összetett. Viselkedésünk nagyrészt tudattalan, sok-sok tényező összjátéka: a gének, a vele született temperamentum, a több generáción átívelő minták, szüleink nevelési attitűdjei. A családtagok külsejében látható minden hasonlóság vagy különbség a gének megnyilvánulása, személyiségünknek viszont csak egy része genetikai örökség. Nagyobb része a környezeti hatásoknak köszönhető, közülük vannak, amelyek minden gyerekre hasonlóan hatnak (például a család szociális státusza), míg mások (például az apa hiánya, a szülők válása, az iskolai környezet, vagy a szülők nevelési stílusa) más-más hatással vannak a testvérekre. Egy családban lehet az egyik testvér bátor, temperamentumos, míg a másik visszahúzódóbb, csendesebb. S lényeges, hogy a szülők hogyan kezelik mindezt, mennyire érettek, milyen a párkapcsolatuk minősége, és milyen szülőtípusba tartoznak. A túlféltő, túlóvó borostyán szülő állandó sertepertélése mást vált ki a félénkebb, pátyolgatást szerető gyerekből, mint a nagyobb önállóságvágyú testvéréből. A szülő a két gyerek visszajelzései alapján máshogy fog viszonyulni hozzájuk (és ezt megérezve a gyerekek is egymáshoz!), tehát a szülők és gyerekek oda-vissza hatnak egymásra.

A születési sorrend is befolyással van a viselkedésre?

A képet tovább árnyalja a születési sorrend. Az elsőszülöttek gyakran szolgálatkészségükkel, jó teljesítményeikkel igyekeznek környezetük kedvére tenni, így általában felelősségteljesek, megbízhatóak, teljesítményorientáltak. A második gyakran ellentéte a nagyobbnak, csak úgy tudja felvenni a versenyt, ha kevésbé eminens, többet megenged magának, olyan területekre merészkedik, ahová az első be sem teszi a lábát. A másodszülött (ha nem éri trauma, például hogy egy meghalt testvért helyettesít) legtöbbször rugalmas, lazább és barátkozó, ám egy merev családban, főként, ha jól teljesítő idősebb testvéréhez hasonlítgatják, felelőtlennek, vakmerőnek, lázadónak tűnhet. A legkisebbek sincsenek könnyű helyzetben, hiszen a szülői szeretetért folyó „versenyben” olyan dolgokkal kell előrukkolniuk, amit testvéreik nem tudnak. Ám az, hogy a család és a baráti kör élénk, szórakoztató mókamestere lesz-e, netán bizalmatlan, folyton magányos álmodozó, már a szülők személyiségétől, nevelési stílusuktól, a gyerekek viselkedésére adott tudattalan reakcióiktól függ leginkább.

Továbbá a szülő is alakít a kialakult viselkedési forma esetén, mikor az egyik gyermekét úgy mond „jobban szereti”. Mennyire jellemző ez a fajta különbségtétel?

Legfontosabb, hogy akaratunk ellenére a szülői nevelés testvérek esetében soha nem „ugyanaz”, miközben azzal hitegetjük magunkat, hogy mindegyik gyerekünket „ugyanúgy” szeretjük. Ha felteszünk magunknak a könyvben is olvasható kérdések közül néhányat (pl. melyik gyerekünket érezzük a legközelebb magunkhoz, melyiket látjuk hozzánk leghasonlóbbnak, melyiküktől várjuk időskori gondozásunkat, s melyikkel van a legtöbb vitánk), majd őszintén meg is válaszoljuk ezeket, akkor magunk is látjuk, hogy bizony van különbség a gyermekeink iránti érzéseinkben. A hasonló értékrendű áll hozzánk a legközelebb. Bizony, lehet, hogy elnézőbbek vagyunk kötelességtudó gyermekünk iránt, ha becsúszik egy rossz jegy, mint azzal szemben, akinek rendetlen szobája, „komolytalansága” egyébként is „az agyunkra megy”. Úgy tűnik, az azonos szülői szeretet csupán legenda, de elvárásként rengeteg szorongást, bűntudatot okozhat nekünk. Szülői viselkedésünket, érzéseinket, gyakran tudattalan dolgok irányítják, gyermekkorunk történései, érzelmi hiányai, traumái, ahogyan az is, minket hogyan neveltek a szüleink, milyen a saját testvérkapcsolatunk. Ennek megértéséhez sok-sok gyakorlatot találhat az olvasó ebben a könyvemben is.

Az egyik fontos téma a testvérek közti rivalizálás. Óhatatlanul is előkerül minden családban. Ahogy a könyvében is írta, eléggé korán képesek a gyerekek bevonni a szüleiket a játszmáikba. Ez mennyire hosszan tartható? Ha sikere van, akkor előfordulhat a kamaszkorban is a testvérekkel szembeni szülői manipuláció? Illetve felnőttként is várható, hogy előjön a manipulatív énje?

Szülőként mindannyian azt szeretnénk, hogy gyermekeink „jó testvérek” legyenek, azaz szeressék, segítsék egymást, ne legyen köztük vita, veszekedés, netán verekedés, s a valóságban ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. S a veszekedések alatt és után szorongunk, hogy rossz szülők vagyunk. Talán jó hír, hogy a testvérek közti rivalizálás természetes, ahogyan a konfliktusok is a kapcsolatoknak –így a testvérkapcsolatoknak is- természetes velejárói. Nem a rivalizálással van tehát a baj, inkább a végletek a veszélyesek, hiszen ahogy a túlzott rivalizálásnak, úgy a rivalizálás teljes hiányának is lehetnek persze negatív hatásai, például ha a bátyja által túlféltett kishúg bátortalanná, bizalmatlanná válik a férfiakkal szemben, vagy netán sosem képes mély párkapcsolatra, mert tudattalanul úgy érzi, idealizált bátyjához egy férfi sem érhet fel. A túlzott rivalizálás ellen akkor tehetünk a legtöbbet, ha szülőként elismerjük mindkét gyermekünk értékeit, illetve természetesnek tartjuk, hogy különböznek egymástól: az egyik könnyebben, a másik nehezebben kezelhető, az egyikben több, míg a másikban kevesebb van az általunk kedvelt tulajdonságokból.

Vannak határai a rivalizálásnak, veszekedésnek?

Ahogyan a rivalizálás, a konfliktusok is természetesek a testvérkapcsolatban, segítenek kijelölni a határokat, mit várhatunk el a testvérünktől, és mit nem, mit tehetünk vele, s mi az, amiért megkapjuk tőle a magunkét. Konfliktus, veszekedés esetén soha nem a kapcsolat vall kudarcot, nem is a testvérekkel van gond (tehát nem az van, hogy az egyik kedves és engedékeny lenne, míg a másik önző és zsarnokoskodó), csupán megoldandó problémák kerülnek a felszínre. A testvérek általában jól meg is oldják nézeteltérésieket, a viták akkor mérgesednek el a legjobban, ha szülőként –noha jó szándékkal- rendre beavatkozunk, s az igazságosztó szerepébe bújva „rendet teszünk”. A közepes konfliktusok tehát természetesek, s problematikussá akkor válnak, ha a gyerekek érzékeny antennáikkal ráéreznek arra, hogy a szülő figyelme, érdeklődése konfliktushelyzetekben fordul feléjük a legjobban. Minél többször avatkozunk be a testvérkonfliktusokba, annál több lesz a veszekedés, a verekedés, mert a gyerekek a szülők figyelmét akarják tudattalanul megszerezni fájdalmas zokogásukkal, árulkodásukkal, s közben megtanulják, hogy ezzel célt is érhetnek. Így esélyük sincs megtanulni a konfliktusok erőszakmentes kezelését, nézeteltéréseik megoldását mindkét fél számára előnyös módon, harmadik fél manipulatív bevonása nélkül.

Ide vezethető vissza az is, hogy tegyük fel, van egy középiskolás korú testvérpár, ahol egyikük kitűnő, a másik „problémás” kamasz? Az egész rivalizálás, figyelem felhívás?

Az ilyen helyzet (főként kamaszkorban) már túl összetett ahhoz, hogy puszta rivalizálásként vagy figyelem felhívásként lehessen értékelni, noha tény, hogy sokszor „diagnosztizáljuk” így „problémás” gyerekeink viselkedését. Mintha azzal nyugtatnánk magunkat, a gyerek szándékosan viselkedik a minket irritáló módon, megérdemli hát, ha hasonlóképpen válaszolunk. Ne felejtsük: mindegyik gyermekünk tükör számunkra, viselkedésével belőlünk is megmutat valamit. Éppen azt viseljük nehezen benne, amit magunkban sem szeretünk, vagy hiányzik belőlünk, de vágyunk rá. Ha gyerekként nagy teljesítményeket vártak el tőlünk, s azóta is törekszünk a megfelelésre, különösen irritáló lehet az a gyerekünk, aki fittyet hány a szabályokra, az elvárásokra, s persze ezzel kivívja figyelmünket, még ha ez a rosszallásunk is, azaz veszekszünk vele. Szülőként saját gyermekkori hiányaink, sérüléseink miatt önkéntelenül ráosztunk egy szerepet a gyerekre (legyen az a fekete bárány vagy a család szentje), aki egy idő után „átveszi” ezt, szinte megfelel „elvárásunknak”. Természetesen a „jó gyerek” kiváló teljesítményét, megfelelni vágyását elégedetten nyugtázzuk, „az én fiam/lányom”, mondjuk büszkén. A fekete bárány szerepébe került gyereknél viszont csak azt kérdezzük, kire üthetett, hiszen a mi családunkban senki sem volt ilyen… s itt jönnek a negatív jelzők. Az ilyen gyerek a megoldatlan problémákkal küzdő, kiegyensúlyozatlan családban válik leginkább lázadóvá, „problémák forrásává”, mert itt erőteljesebben jön elő a gyerekből a feszültség, a dac, így elhanyagolhatja a tanulást, csavaroghat, agresszívvá válhat, szélsőségessé is fajulhat a viselkedése (drogok, bűnözés, stb.). Sokszor éppen olyan dolgokat művel a folyamatos hibáztatás miatt, amelyekről tudja, hogy azok váltják majd ki a legerősebb szülői kritikát, helytelenítést. Persze a gyerek sem élvezi, hogy folyton szidják, veszekednek vele, és sok szenvedést élnek meg a szülők is. Ám a „problémás” gyerek tudattalanul azzal tartja fenn a család egységét, hogy vele szemben mindenki felsőbbrendűnek érezheti magát, őt okolhatják a nehézségekért. Eközben elfedhetik a valós okot, hogy a gyerek viselkedése mögött talán a szülők régtől meglévő párkapcsolati problémái állnak. Ha a kamasz tükör, akkor a „problémás” kamasz görbe tükör, be nem vallott szorongásainkat, elsikált családi és párkapcsolati- konfliktusainkat, beteljesítetlen vágyainkat, ki nem mondott elégedetlenségünket mutatja meg.

Lány-fiú, lány-lány, fiú-fiú. a testvérek neme mennyire van befolyással a kapcsolatukra? Több testvér között a nemek aránya okozhat bármilyen fajta elnyomást, problémát?

Több kutató kereste a választ arra a kérdésre, hogy mitől lesz jó vagy rossz a testvérkapcsolat. Ezt kezdetben a gyerekek életkorában, nemében, temperamentumában megjelenő különbségekben vélték megtalálni. Úgy gondolták, hogy azok a testvérek, aki között kevesebb, mint négy év a korkülönbség, jóval intimebb, melegebb kapcsolatban vannak, ám a versengés is nagyobb köztük. Az azonos nemű testvérek között több az agresszió és a dominanciaharc, mint a különneműek közt. Egyes kutatók szerint a lánytestvérek bensőségesebb viszonyban vannak egymással, és összetartóbbak, mint a fiútestvérek. Ma már tudjuk, hogy nem az életkor, a nem, vagy a temperamentum a döntő a testvérkapcsolatok minősége szempontjából, hanem a családon belüli egyéb kapcsolatok minősége. A jól szervezett, kevésbé stresszes, rutinnal, rendszerességgel, napi ritmussal rendelkező családokban, ahol világosak az elvárások, és következetes a nevelés, ahol elég szeretet és figyelem jut mindenkire (tehát a szülőknek egymásra is!), ott csökken a stressz, a szorongás, kevesebb a súrlódás, kiegyensúlyozottabbak a testvérkapcsolatok. Az sem döntő, milyen anyagi javakat tudunk biztosítani a gyerekeknek, „igazságosan” tudjuk-e elosztani, amit nyújtunk. Azt, hogy a testvérkapcsolat jó lesz-e vagy sem, nem az határozza meg, hány négyzetméteren élünk, és luxuskörülmények vesznek-e körül, hogy milyen autóval járunk, vagy van-e külön szobájuk a gyerekeknek. Leginkább attól lesz jó gyermekeink testvérkapcsolata, ha otthonunkban meleg, szeretetteljes, vidám a hangulat, és egyértelműen, kiszámíthatóan szabályozzuk a közös életet, valamint szülőként párkapcsolatunkkal pozitív példát és biztonságérzetet adunk számukra.

Az egykékre nagyon sokszor ráhúzzák az önző jelzőt. Valóban így lenne? Ha a szülő észreveszi, hogy a gyermeke kezd túlzottan azzá válni, mit tud tenni?

Adler volt az első, aki az egykeség pszichés hatásairól írt, s bizony nem bánt túl elnézően az egykékkel. Önző kiskirályként, osztozásra, a mások igényeinek figyelembe vételére képtelen zsarnokokként írta le őket. Ez a vélemény a tudományos kutatások irányára is nagy hatást gyakorolt, és megerősítette a közvéleményben is jelen lévő előítéleteket. Hiszen maga a szó „egyke” is lekicsinylő, egy becézett formula, a „mama kedvence” érzetét kelti bennünk, mintha Pistikéről beszélnénk, aki soha nem lesz István. Néhány kutatás éppen ellenkezőleg, arra törekedett, hogy bebizonyítsa, az egykék okosabbak, intelligensebbek kortársaiknál. Üröm az örömben, hogy végső kicsengésük ezeknek is az volt, „Hát önzőbbek, de legalább okosabbak.” Mára már számos empirikus kutatás bizonyította, hogy nincs számottevő különbség egykék és nem egykék között olyan személyiségvonásokban, mint az érettség, együttműködési képesség, kontrollképesség, alkalmazkodás és szociabilitás. Bár a testvéreknek fontos hatásuk van minden gyerek személyiségfejlődésére, ám a testvér nem feltétele az egészséges fejlődésnek, hiánya pedig nem okoz hibás utat. A veleszületett temperamentum mellett a majdani személyiséget a korai kötődés, a szülők nevelési attitűdjei, szülőtípusaik, párkapcsolatuk minősége, a család érzelmi légköre határozza meg. S ha ezek kedvezőek, továbbá az egykének még több barátja, kortársközössége is van, akkor személyisége egészségesen fejlődik.

Milyen hatással lehet egy „nem tervezett” gyerekre a kistestvér születése, főleg úgy, hogy a testvért nagyon várták, s a szülei is másként állnak az új jövevényhez?

A kistestvér születése, Adler szavaival élve a „trónfosztás” élménye minden gyermeket megvisel, ez természetes, ahogy ilyenkor a testvérféltékenység is, hiszen az anya szeretetén osztozni kell. Van, aki ezt nehezebben, s van, aki könnyebben viseli. Általánosában elmondhatjuk, az olyan túlzott reakciók, mint a teljes közöny, vagy éppen a kistestvér épségét veszélyeztető viselkedés, vagy az erőteljes regresszió (visszaesés olyan területeken, mint az önálló evés vagy a szobatisztaság) arra figyelmeztetnek, hogy a gyereket nagyon megviseli a testvér érkezése. Ez azonban nem a gyerek önzéséből, „rosszaságából” fakad, hanem az érzelmi kötődés bizonytalanságából. A korai anya-gyermek kötelék minősége először az anya-gyerek, majd a testvér-testvér, s később felnőtt párkapcsolatainkban is megmutatkozik. Mára már kijelenthető, hogy az a gyerek, akinek élete első évében biztonságos kötődése alakult ki mindkét szülőjéhez, az ősbizalom birtokában sokkal könnyebben éli meg egy kistestvér születését, kevésbé lesz féltékeny (felnőttként is!), és rövid ideig mutatja a regresszió jeleit.

A „nem tervezett” (s később sem elfogadott!) gyerekek esetében akkor is nehéz a helyzet, ha a gyerek nem tudja, hogy ő „véletlen” gyerek. Gyermekkorban a gondolkodás még nem erőteljes, így az érzéseknek vezető szerepük van. A gyermek tudás nélkül, zsigerből érzi, hogy vele másképpen bánnak, hogy léte nem örömöt, hanem bosszúságot, frusztrációt okoz. Ha a szülők kötelességtudóan, tisztességesen gondoskodnak is róla (mert „beletörődtek abba, hogy ő van), akkor is érzi, ha nem kap elegendő figyelmet, szeretetteljes odafordulást, pozitív visszajelzést. Ha mindezt csak látja, amikor kistestvére születik, s akkor is csak a kicsi irányában, az még fájóbb tud lenni, mint az addig érzett hiány.

Ezt a megkülönböztetést hány éves kortól érzékelik a gyerekek?

A megkülönböztetésben a gyereknek már születése előtt is része lehet. Az élet, a gyermek értékességének érzete már akkor kezdődik, amikor a gyermek megjelenik a szülők képzeletében. A várandós nő a külvilágtól a benne zajló változások felé fordul, így fokozottabb érzékenységével ráhangolódik gyermeke szükségleteire. A terhesség lelkileg fellazult állapota tudatos és tudattalan fantáziákat indít el az anyában, melyek jó esetben pozitívak, ám sajnos lehetnek erőteljesen negatívak, ellenségesek is. „Nem tervezett” gyermek esetében érezheti az anya úgy, hogy a gyerek akadályozza őt az egyetem elvégzésében, „miatta kell” férjhez mennie, lemondani vágyairól, terveiről, stb. A pozitív fantáziák jótékony hatása az, hogy az újszülött tulajdonságokkal való felruházása segít beilleszteni őt az anya lelkébe és a család egészébe. A nem várt gyermekeknél ez a beillesztés jelentősen sérül, a fogantatást és a szülést követő fantáziák a mellőzött, vagy az ellenség szerepébe kényszerítik a gyereket. Egészséges légkörű családban a szülők egy idő után visszavonják ezeket a fantáziákat, és utat engednek a gyerek egészséges személyiségfejlődésének, ám a „nem várt” gyerekek könnyen benne ragadhatnak a feleslegesség, a szeretetlenség érzésében, s ezt még erősíti is az, hogy látják, testvérüknek jut a vágyott fontosságból és szeretetből. Ilyenkor az érzés megmaradhat felnőtt korra is, s az önbecsülés hiánya, a „nem vagyok fontos, nem vagyok szerethető” rögzült, fájó élménye megmérgezheti nemcsak a szülő-gyerek- és a testvérviszonyt, de a későbbi párkapcsolatokat is. Ahogy hasonló érzéseket válthat ki a tudattalan szülői kivételezés, a meghalt testvér „helyettesítése”, a mozaik családokban növő „testvérek” konfliktusainak hibás kezelése, melyekről szintén sok hasznosat olvashatnak, megoldásukhoz sok segítséget kaphatnak „Ölelni és ölre menni” című könyvemben.