Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

„A disztópia egy társadalom víziója. A legtöbbször negatív jövőképet mutat. A disztópikus társadalmakban általában az életkörülmények nyomorúságosak, a szenvedés, a szegénység, az elnyomás, az erőszak, járványok és szennyeződések jellemzik.” Így is ér minket elég rossz dolog napjainkban, kérdés az, ki akar még olvasni is róla? Vajon ezek a disztópikus művek jóslatok lennének? Ha távol áll tőlem a műfaj, akkor milyen tanulsággal szolgálhat? Margaret Atwood egyik legismertebb könyvének új kiadását, A szolgálólány meséjét olvastam.  

Margaret Atwood 1939 novemberében született, kanadai író, költő, irodalmi kritikus és feminista aktivista. Többek között a Man Booker-díj és az Arthur C. Clarke‑díj díjazottja. Kétszer részesült irodalmi téren állami kitüntetésben. Atwood az utóbbi idők egyik legelismertebb és legtermékenyebb regényírója.

A szolgálólány meséje

Fredé hasznos asszony, a jövő letéteményese. Olyasmire képes, amire csupán a nők töredéke: gyermeket szülni. Gileád állama különös figyelmet fordít arra, hogy ő és társai megértsék, a szülés életük egyetlen célja és értelme. A vallási fundamentalista alapokon kormányzott ország átnevelőközpontokban készíti fel a termékeny nőket, hogy aztán az uralkodó elithez tartozó családokhoz kerülve két éven belül teherbe essenek a ház urától – a féltékeny, ám gyermekre vágyó Feleségek irigy pillantásaitól kísérve.
Fredé a Parancsnok házában igyekszik belesimulni a hétköznapokba, megfelelni a dogmatikus vallási előírásoknak és mindenekelőtt megfoganni. Ha eltévelyedik, felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre a Nemnők közé hullákat égetni. A Parancsnok azonban egy este a szobájába hívatja, a szigorú tiltás ellenére teljesen egyedül, amire Fredé akkor sem mondhatna nemet, ha akarna.

Az első meglepődés

Számomra az első úgymond „hűha” élmény az eredeti megjelenési dátuma kapcsán jött. A regény 1985-ben jelent meg. Milyen elmének kell lennie ahhoz, hogy valaki akkor, egy olyan történetet alkosson, ami akár napjaink valóságává is válhatna. Milyen jövőt látna, ha most kezdene el írni?

Érzelmek hullámvasútja

Az olvasás viszonylag könnyen ment. Az elején kellett egy kis idő mire helyre raktam, ki kicsoda, mi a feladata. Az érzések váltakoztak benne. Hol örültem, és izgatottan vártam a csodát. Most minden rendben lesz. Aztán szinte észrevétlenül telepedett rám a félelem, a pánik. Azt éreztem, figyelik a lépéseimet, tetteimet. Elég egy apróság és vége mindennek. Nem tudtam férfiként azonosulni a főszereplővel, de mégis azt éreztem, amit ő. Nem szerettem volna élni egy olyan világban ahol korlátozva vagyok a saját életemet illetően.

A nő helye

Szörnyülködünk a női elnyomáson, a kiszolgáltatottságon. Ez mennyire durva, mennyire döbbenetes. Jó magam is efféle kijelentéseket tettem. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, nem kell ide atomsugárzás, meg semmilyen katasztrófa. Anélkül is sodródunk abba az iránya, hogy az olvasottak megtörténjenek. Nem vesszük figyelembe, felhasználjuk a másik embert az önös céljaink érdekébe. Amikor beleszólnak, meghatározzák azt mi az ideális, mi számít családnak. Amikor úton-útfélen azt halljuk a nőknek mi a feladata és hol lenne a helyük, tulajdonképpen előrevetítődik egy olyan jövőkép, amiben az elnyomás fog dominálni. Társadalmi, morális problémák gyökere nagyon mélyen van. Jóideje pedig csak egyre növekszik.

„Szeretném hinni, hogy ez csak egy kitalált történet. Hinnem kell. Muszáj. Azoknak, akik el tudják hitetni magukkal, hogy mindez csak mese, jobbak az esélyeik.
Ugyanis ha ez csupán kitaláció, akkor befolyásolhatom a végkifejletet. Akkor a mesének egyszer vége lesz, ami után a való élet következik. Folytathatom ott, ahol abbahagytam.
Pedig ez nem mese, csak mesének tűnik, ahogy elmondom.
Mondom, nem írom, mert nincs mivel írnom, hisz az írás úgyis tilos. Ám ha ez mese, még ha csak az én fejemben létezik is, nyilván mesélem valakinek. Az ember nem mesél csak úgy magának. Mindig van valaki, aki hallgatja.
Még akkor is, ha nincs senki.
Egy történet olyan, mint egy levél. Kedves Te, ez a megszólítás. Csak így egyszerűen Te, név nélkül. Ha nevet fűznék hozzá, az hozzákötne Téged a való világhoz, ami kockázatos, veszélyes: ki tudja, mik a kilátásaid odakint, milyenek az életben maradási esélyeid? Te, te, ismételgetem, mint valami régi szerelmes dalban. A te, az már majdnem ti.
A ti pedig jelenthet ezreket.
Nem vagyok közvetlen veszélyben, mondanám neked.
Majd úgy tennék, mintha hallanál.
De hiába, mert tudom, hogy nem hallhatsz.”

Mondanivaló

A könyvet nem azért tartom jónak, mert a története erős, izgalmas. Azért tartom jónak, mert a mondanivalója, a hatás amit kivált az olvasóból mélyen bennünk maradhat. Szépen lassan, megfontoltan olvassuk, engedjük, hogy az elmékbe férkőzzön. Gondolkozzunk és mérlegeljünk. Akarunk mi egy ilyen világban élni? Szolgáljon a könyv tanulságul, leckéül.

Jelenkor Kiadó, 2017