Mi döntjük el miként cselekszünk

A könyvheti forgatag után még pár órát Budapesten töltöttem. Néztem a nyüzsgést, a különböző embereket. Volt, aki egyedül sétálgatott, mások buliba készültek. Voltak első randevúk, hangos összeveszések. Zajlott az élet. Nem is kicsit.

A hazaindulás elött szusszanásként megpihentünk egy padon, csak bámultam előre, figyeltem az előttem elrohanókat. Nem sokkal később a mellettünk helyet foglalókra lettem figyelmes. Egy erősebb, középkorú nő és egy idősebb asszony volt a szomszédunk. Rengeteg csomag volt körülöttük. De nem tudtam volna biztosra mondani, hogy hajléktalanok, vagy csak átutazókról van szó. Egészen addig, amíg a fiatal nő bele nem kezdett a következő monológba.

„Sose félj, amíg itt vagyok. Nem hagyom hogy éhezzél vagy bármi rossz történjen veled. Mindjárt hozok valamit enni.”

Elment, majd pár perc múltán pár félig telt pohárral, dobozos sörrel tért vissza. Az arcán örömittas mosoly volt. Mintha az, amit talált, mindent jelentett volna számára. Az idős hölgy nagy sóhaj kíséretében fogadta az „ajándékot”. Nem erre számított. Már kirajzolódott előttem egy kép róluk. Elméleteket gyártottam. Anya-lánya, vagy unoka-nagymamáról volt szó. A lányon látszott, számára az alkohol fontos. Elgondolkodtam, lehet hogy nem is a fiatal nő segíti az időset? Lehetséges az öreg hölgy, ha nem lenne a lány már feladta volna és eldobta volna az életét? Csupán kötelességből nem hagyja magára?

Fura párhuzam volt látni őket és az elrohanó embereket. Társadalmi különbségek. Hazamennek az otthonukba, szállodába. Vígan élik életüket. Nem azon gondolkodnak mit egyenek, hol hajtsák álomra a fejüket. Élik gondtalan hétköznapi életüket.

Hagytam is volna az egészet, ha nem játszódik le a következő jelenet. Két jól öltözött, csinos, szinte teljes pompában tündöklő lány körbe-körbe nézelődve tébláboltak előttünk. Egy kis doboz volt az egyiknél. Nézték a mellettünk lévő két nőt. Látszott rajtuk, gondolkodnak, hezitálnak valamin. Aztán elindultak az ellentétes irányba. Egy darabig követtem őket a szememmel, aztán eltűntek. Pár perc elteltével azonban újra felbukkantak. Ugyanúgy hezitáltak valamin. Biztos nem tudják mit kezdjenek magukkal, pasira vadásznak, vagy éppen azon vacillálnak hol kortyolják el kedvenc koktéljukat. Ehelyett egy számomra meglepő dolog történt. Odamentek egy hajléktalanhoz, átadták neki a kezükben lévő dobozt. Látszott az idős ember arcán a meglepettség, majd mélyen meghajolva megköszönte amit kapott. Állt egy darabig némán, mozdulatlan. Majd mikor a két fiatal lány elsétált, az úr neki látott falatozni. Kellemes meglepetés és csalódást éltem át. A lányok megtehették volna, hogy a következő kukába beledobják a valószínűleg megmaradt ételüket. De nem tették. Inkább mentek több kört és kerestek valakit akinek szüksége lehet rá.

Folyamatosan elrohanunk a másik ember mellett. Nem nézünk körbe mi van jelen mellettünk. Nem foglalkozunk mással. De ha egyszer megállnánk és hasonló apró gesztusokat tennénk, elindulhatna valami. Nem kerül semmibe. Ha van lehetőségünk, akkor álljunk meg egy pillanatra, segítsünk másokon. Nem kell óriási dolgokban gondolkodni. Nem kell pénzt adni. A tettek velünk, bennünk vannak. Mi döntjük el miként cselekszünk. Elfordulunk, becsukjuk a szemünket vagy helytállunk.