“Mert nem lehet élni nélkülük” – Tamás Zsuzsa

Nem vagyok sem irodalmár, sem kritikus. Egy olvasó vagyok, akit az érdekel, amit olvas, milyen élménnyel szolgál számára. Képes –e a regény megnevettetni, megsiratni, vagy éppen felbosszantani. Így vagyok a versekkel is. Ha olyan a hangulatom, előszeretettel olvasom őket. Ilyenkor mindig előtör belőlem az érzés, megírják helyettem amit érzek, gondolok, átélek. A következő kötet esetén azért talán túlzás lenne ezt kijelentenem.

mittudTamás Zsuzsa, Mit tud a kert című kötete az anyaság, a női lét voltát igyekszik az olvasó elé tárni. Emlék egy elvesztett anyának, egy magzatnak. Mindezt úgy, hogy férfiként átérzem a sorokat. A fájdalmat, a kétségbeesést. Aztán valahogy a végére mintha megkönnyebbültem volna, egy nagy sóhaj, megtörtént, fel kell dolgozni. Nem állhatok meg, menni kell tovább.

Miután befejeztem a kötetet, felmerült bennem pár kérdés, amit fel is tettem a szerzőnek.

Az olvasók leginkább gyerekmeséiről ismerhették eddig. Most megjelent verseskötetben pedig egy felnőtt, érett, számomra nagybetűs NŐ hangján szólal meg. Nem volt fura ez a váltás?

Az olvasók szemszögéből talán valóban váltásnak tűnik, hogy a mesekönyvek után verseskötettel jelentkeztem, de a pályám versekkel indult (éppen tíz éve), még ha a folyóiratbeli közlések nem is olyan feltűnőek, mint egy-egy könyv. A gyerekirodalmi színre lépésem igen szerencsésnek mondható, mivel az első mesekönyvem, a Macskakirálylány Az Év Gyermekkönyve-díjat nyert – de nem győzöm hangsúlyozni, hogy abba a könyvbe is belesűrítettem minden addigi tudásomat például a szerelemről.

kLSD 9785fA versek némelyike nagyon személyes hangvételű. Nem félt ennyire megnyílni?

A „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek” paradoxona minden művész számára ismerős, úgy vélem. De nem állítom, hogy nem kellett némiképp felvérteznem magam. Ebben sokat segített például Takács Zsuzsa, akinek nem csak a kötetemet ajánló sorokat köszönhetem. Közvetlenül a kötet megjelenése előtt azt írta egy levelében, úgy véli, a verseim alaphangja „a keresetlen, bensőséges őszinteség”, amitől az olvasó „kitüntetett helyzetbe kerül, személyes elköteleződést érez, az író csak neki szóló jelenlétét”. Ez megerősített valamiben, amiben addig is hittem.

Mondhatjuk egyfajta terápiának is?

Az írást? Biztosan. De az öngyógyítás gesztusa önmagában érdektelen. Egy jó műalkotás megajándékoz az önmagunkra ismerés élményével: ez felemelő, olykor valóban „terápiás” hatású is lehet.

Most hogy a kötet megjelent, útjára engedte az írását. Milyen érzés? Milyen visszajelzéseket kapott?

Egy-két szívmelengető privát üzeneten kívül nem kaptam még visszajelzést, egyelőre nem jelent meg kritika a kötetről. Kicsit, bevallom, meg is lep ez a nagy csend.

Van egy kialakult kép a költők kapcsán, elvonulnak, mikor alkotnak. Állandóan jegyzetelnek. Önnél hogyan születnek a művek? Van valamilyen bevált módszere, szokása?

Én is állandóan jegyzetelek – fejben. Amióta gyerekeim vannak, nincs rá mód, hogy hosszan üldögéljek vázlatok, fél sorok fölött, de rájöttem, hogy ez nem is baj. Minden vers, minden mese egyfajta megmérettetéssel kezdi e világi pályafutását: ha az első ötlet, kép, szókapcsolat elég erős ahhoz, hogy megmaradjon a fejemben, túlélje a mindennapokat, és napok-hetek múltán is foglalkoztasson, akkor érdemes arra, hogy lejegyezzem, továbbírjam. Kifejezetten szeretem ezt az érlelési időszakot.

A Magvető Kiadó többek között az Ön kötetével indította útjára az Időmérték elnevezésű sorozatát. A cél a fiatalokkal megszerettetni a verseket. Mit üzenne nekik, miért olvassanak verseket?

Mert nem lehet élni nélkülük.