Olvass bele – Robert Masello: Romanov-kereszt

Prológus

A Bering-szoros, 1918

– Szergej, ne halj meg – fordult meg a lány a nyitott hajóban. – Megtiltom, hogy meghalj! – Csak hiú remény volt, hogy a hangja nem fog elcsuklani.

Amikor megpróbálta megérinteni, Szergej elhúzódott, de továbbra is szorosan markolta a kormányrudat elfehéredett ujjaival.

– Ne, ne – hátrált rémülten. – Ne érj hozzám. – A tekintete űzötten csillogott, sápadt, fiatal arcán csupa vér és hab volt a borosta.

– Oda kell vitorláznod – mondta, miközben reszkető ujjával a hajó orra felé mutatott. – Oda! – ismételte meg azt követelve, hogy Ana, ez az önfejű kamasz lány, akinek a vállára még soha nem nehezedett nagyobb felelősség egy ruha kiválasztásánál, megforduljon és azt tegye, amit egy nála alig pár évvel idősebb parasztgyerek parancsol neki.

A lány kelletlenül hátranézett, miközben az elrongyolódott vitorla még mindig ott csattogott a feje felett, és a távolban, egy ködfelhő mögött meglátta a sziget homályos körvonalait, ami sötéten és baljósan emelkedett ki a tengerből. A hajóból olyannak tűnt, mint egy ökölbe szorított kéz, amit egy ködszürke karkötő vesz körbe. Ana még soha nem látott ennél kevésbé hívogató tájat.

– Keresd a tüzeket – mondta a fiú rekedtesen. – Tüzeket fognak gyújtani.

– De én nem tudok egyedül odavitorlázni. Ezt neked kell megtenned.

Szergej megrázta a fejét, és olyan köhögőroham fogta el, hogy vér szivárgott ki az ujjai közül. Lepillantott maszatos kezére, a tekintete üvegessé vált, és azt suttogta:

– Isten védelmezzen meg téged, malenykaja. – Majd olyan higgadtan, mintha csak az ágyában fordulna meg, átgördült a hajó pereme felett, egyenesen a szoros jeges vizébe.

– Szergej! – sikoltott fel a lány, és olyan hirtelen vetette magát a tat felé, hogy a vitorlás majdnem felborult.

De a fiú már messze járt, a vízen lebegő fókabőr kabátja úgy terült szét körülötte, mint egy denevér kitárt szárnya. Pár másodpercre még felbukkant a felszínre, és megemelte néhány hullám, mielőtt

a teste, a csizmája és a ruhája súlya lehúzta. Nem maradt belőle más, csak egyetlen hervadt, jégkék búzavirág a tenger felszínén.

A lány legszívesebben elsírta volna magát a láttán.

Egyedül maradt a hajóban – egyedül az egész világon –, és a kormányrúd máris vadul csapódott egyik oldalról a másikra, hangosabban csikorogva, mint ahogy a ködbe ki-be repkedő sirályok vijjogtak. Az az üreg Ana szívében, az a hely, ahol már eddig is olyan sok halottat tárolt, most Szergejnek is helyet adott.

Vajon hányat bír még el?

Szőrmebundájában, ami olyan nedves és súlyos volt, mint egy páncél, átmászott a jeges keresztpadon, és felült a kis faülőkére a tatban. Bár a csuklyáját mélyen a szemébe húzta, a szél még így is ónos esőt és vízpermetet fújt az arcába. De a szélrohamok legalább a part felé sodorták. A kesztyűje olyan merev volt, mint a jégcsapok, és csak nagy nehezen tudta a vitorla kötelét a csuklója köré tekerni, ahogy korábban Szergejtől látta, a másik kezével pedig megmarkolni a kormányrudat. A nyitott hajó csak úgy szelte a hullámokat, felemelkedett és lehullott, ismét felemelkedett és lehullott. A köd szemfedőként borult rá, és Ana olyan kimerült, átfagyott és éhes volt, hogy egyfajta bénultság vett rajta erőt.

A gondolatai a Carszkoje Szelóban lévő kis kertjénél jártak, a Szentpétervár melletti kis magánlakhelyüknél, ahol maga nevelgette a rózsáit, és a tizenötödik születésnapja jutott eszébe, amit ott rendeztek meg neki a szülei. Az csak két évvel korábban volt, még azelőtt, hogy az élete egy álomból rémálommá változott. Most már olyannak tűnt, mintha csak a fantáziája műve lett volna. A nővére is eszébe jutott, aki egy verseskötetet ajándékozott neki a kedvenc költőjétől – Puskintól –, és a kisöccse is, aki a póniján ült, aminek Nagornij tartotta a kantárát, a matróz, aki később az állandó gondozója lett.

Az apja a katonai díszegyenruhájában álldogált mereven a verandán, az anyja kezét fogva.

Egy hullám csapott az arcába, a hideg víz végigcsorgott a nyakán a kabátja gallérja alá. A lány megborzongott, amikor a kormányrúd majdnem kicsúszott a kezéből, a vitorla kötele pedig szorítókötésként vágott a csuklójába. A csizmája csúszott a jégtől, és a rossz lába már teljesen érzéketlenné vált.

De a szerzetesre is emlékezett, aki ott tornyosult közvetlenül az anyja mögött azzal a fekete szemével és hosszú, gondozatlan szakállával. Az ékköves kereszt, amit a reverendája felett viselt, most az ő nyakában lógott a fűzői és a kabátja alatt; nagyon sok mindentől megóvta, mint azt a szerzetes meg is jósolta, de abban kételkedett, hogy most is képes lesz megmenteni.

Amikor a hajó közelebb ért a parthoz, felágaskodott, mint egy ló, ami le akarja vetni a lovasát, és Anának szilárdan meg kellett kapaszkodnia a tatban. A hajó fenekén több centi mély volt a latyak, ami folyamatosan elárasztotta a megfagyott élelmiszerkészletük maradékát.

Ha nem éri el még ma a szárazföldet, minden bizonnyal követni fogja szegény Szergejt a jéghideg tengerbe. Sirályok és halászsasok köröztek az ónszínű égen, mintha csak rajta gúnyolódtak volna a rikoltásaikkal.

Ana maga felé húzta a vitorlát, mire a hajó az oldalára dőlve siklott végig a hullámokon. Már elég közel volt ahhoz, hogy lássa a parton heverő nagyobb köveket, mögöttük pedig a sűrű, hóborította erdőt. De hol vannak azok a tüzek, amelyekről Szergej beszélt?

Az ingujjával kitörölte a szeméből a tengervizet – mindig is rövidlátó volt, de túl hiú ahhoz, hogy szemüveget hordjon. Dr. Botkin egyszer felajánlott neki egyet abban a fehérre meszelt ablakú házban, ott, ahol…

Nem, erre nem gondolhat. Meg kell akadályoznia, hogy odatévedjenek a gondolatai… főleg most, amikor ismét kockán forog az élete.

Egy halászsas suhant át a hajó orra előtt, majd kanyarodott vissza élesen a nyikorgó árbóc mellett, és amikor a lány tekintete követte, észrevett egy villanást – egy olyan magas fáklyát, mint egy fa –az előtte lévő sziklákon.

Majd ahogy hunyorogni kezdett, észrevett egy másikat is.

A szíve zakatolt a mellkasában.

Kaparászó hang hallatszott, amikor egy hullám végighúzta a hajó fenekét néhány éles sziklán és kagylón. Ana szorítása meglazult a kötélen, és a vitorla szélesre tárult, akkorát csattanva, mint egy puskalövés. A lány megfagyott kezekkel kapaszkodott a kormányrúdba, miközben a hajó puffant egyet, majd kipördült a nedves homokra és kavicsokra, és meg is feneklett, amikor a hullám visszavonult.

Ana alig bírt megmoccanni, de tudta, hogy ha habozik, a következő hullám visszasodorhatja a tengerre. Most, még mielőtt az utolsó ereje is elhagyja, rá kell kényszerítenie magát, hogy a csónak orrába másszon, és kilépjen a szigetre.

Esetlenül feltápászkodott – a bal lábfeje olyan bénult volt, mint egy fahasáb –, és átküszködte magát a keresztgerendákon, miközben a hajó megdőlt és nyikorgott alatta.

Mintha egy harang kondulását hallotta volna, egy mély, zengő hangot, ami visszaverődött a sziklákról és a fákról. Megérintette azt a helyet a mellkasán, ahol a kereszt nyugodott, és elmotyogott egy

köszönömöt Szent Péternek, amiért megmentette a gonosztól.

Utána, bár majdnem elesett, kilépett a vízbe – ami azonnal be is folyt a csizmája peremén –, és kitántorgott a partra. A lába csúszkált a nedves köveken, de Ana megtett pár métert a homokon, mielőtt térdre bukott. Lehajtotta a fejét, mintha a hóhér bárdjára várna, és szaggatottan zihált. Nem hallott mást, csak a hajában recsegő jeget. De élt, és csak ez számított. Túlélte az erőltetett menetet a fagyos tundrán, a hajóutat a nyílt tengeren… és a fehérre meszelt ablakú ház szörnyűségeit. Eljutott egy új kontinensre, és amikor végignézett a parton, felé rohanó sötét alakokat látott.

Igen, a megmentésére sietnek. Szergej igazat mondott.

Ha lett volna ereje, odakiáltott volna nekik, vagy odaint.

De már nem érezte a végtagjait, és összekoccant a foga a hidegtől.

Az alakok gyorsan közeledtek, de annyira összegörnyedve futottak, hogy alig látta őket.

Utána még jobban borzongani kezdett, amikor rájött, mik is rohannak felé.

Hátranézett, a hajó felé, de azt már el is sodorta egy hullám, és majdnem eltakarta a köd.

Ezért tett meg ekkora utat?

De túl fáradt volt, és túlságosan megbénította a hideg és az elkeseredés ahhoz, hogy védekezni próbáljon.

Rettegve meredt a tengerpartra, amelyen hullámzó lapockákkal és a félhomályban narancssárgán csillogó szemekkel vágtázott felé egy falka kiéhezett fekete farkas a kavicsokon és a homokon át.