Vajon minden esetben a szülői mintákat követjük felnőtt korunkban? Lehet ellene tenni? Vajon megvalósítható –e a nagy mondás, miszerint én nem leszek olyan mint apám, vagy anyám? A témáról a Szeretettel sebezve című könyv szerzőjét, klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológust, pszichoterapeutát, L. Stipkovits Erikát kérdeztem.
A családi dolgok tapasztalatom szerint szentek és sérthetetlenek. Nem nagyon beszélünk róla másoknak, milyen a háttér, esetlegesen milyen problémák merülnek fel. A legújabb könyvében azonban lerántja a leplet. Ez volt az írás célja? Felnyitni a szemeket?
Könyveim írásakor nem a „leleplezés”, a „megmondás” vezérelt, sokkal inkább életünk legértékesebb kapcsolatai, a pár- és családi kapcsolatok problémáinak megoldásához, és az önismereti fejlődéshez szeretnék pici segítséget adni. A célom egyiknél sem egy „receptkönyv” megírása volt, mert az nincs, sőt a kapcsolatainkban gyors, erőfeszítésektől mentes siker sincs. Viselkedésünket, érzéseinket gyakran tudattalan elemek irányítják, nemcsak gyermekkorunk történései, érzelmi hiányai, traumái, de a szüleinket, nagyszüleinket ért hatások is hatnak ránk, még ha a családból nem is emlékszik senki a konkrét eseményekre. Például az intimitás, a párkapcsolat, a szülői gondoskodás mintája öröklődik, nem pusztán mintakövetéssel, hanem epigenetikai módosulásokkal is. Sőt majdani szülői viselkedésünk már szülővé válásunk előtt körvonalazódik. Az egyes szülőtípusokat (a túlféltő Borostyán, a Szülősítő, a túlkövetelő Idomár, a barátkozó Jó fej, a nárcisztikus Szuperszülő, az érzelmileg zsaroló Mártír, a távolságtartó Üveghegy, az Agresszor, vagy a Bátorító szülői viselkedést), azok gyakran keveredő hatásait is tudattalanul hordozzuk, ha módosítva is, de örökítjük tovább, néha tudatos fogadalmaink ellenére: „Én aztán nem leszek olyan, mint az anyám (apám)!”
Jó hír viszont, hogy az érzelmi hiányok később is bepótolhatók, a károsodások visszafordíthatók, a szülői gondoskodás, a pozitív környezeti hatások képesek a negatív hatású géneket ki-, a jótékony hatásúakat pedig bekapcsolni. Felnőttként nem foghatunk mindent szüleinkre, a legújabb neuropszichológiai eredmények szerint sorsunknak magunk is alakítói vagyunk, a mély önismeret, a pszichoterápia által. S ez felelősséget is ró ránk: megismerjük-e örökségünket, és elherdáljuk, megtagadjuk, vagy éppen megköszönjük azt, és úgy használjuk, hogy saját, majd utódaink épülésére szolgáljon. (?) Bizony tőlünk is függ, hogy amikor átadjuk kéretlen örökségünket – szüleinktől, őseinktől kapott mintáink, értékeink, hiányaink, történeteink, titkaink sokaságát – gyermekeinknek, az Pandora szelencéje vagy kincsesládika lesz-e számukra.
Sokszor a gyerekek, fiatalok lenyelik a szülőkkel kapcsolatos problémáikat. Hiszen mégis csak a szüleinkről van szó. Mikor jöhet el az a pont, amikor azt mondja elég? Most teszek az ellen, hogy az ö mintájukat vigyem tovább?
Ez a pont akkor jöhet el, amikor felismerjük saját életvezetési problémáinkat, s már nemcsak másokat hibáztatunk. Ilyen eset lehet például, amikor kimerülünk attól, hogy munkahelyünkön (és családunkban) minden, kért és kéretlen feladatot magunkra vállalunk, ám úgy érezzük, mégsem vagyunk érdemesek kollégáink elismerésére, szeretetére pedig pláne nem. S talán arra is rájövünk, hogy kicsi korunktól szülősített gyermekként gondoskodtunk kisebb testvéreinktől, esetleg magányos vagy beteg szüleinkről, s az elvártak szerint élünk végkimerülésünkig. Vagy ha egyre feszültebbek és idegesek leszünk a rendszeres és „kötelező”, nagyszülőknél tett vasárnapi látogatások előtt, amit persze társunkon vagy gyerekünkön vezetünk le, de mégsem tudjuk rászánni magunkat, hogy megbeszéljük szüleinkkel, mi magunk mit és hogyan szeretnénk, mert felnőttként is félünk reakcióiktól, sértődéseiktől, érzelmi zsarolásaiktól. Fordulópont lehet az is, ha indokolatlan testi tünetek nehezítik meg mindennapjainkat, állandóan szorongunk, pánikrohamok gyötörnek, szexuális vágyunk, teljesítményünk csökken, vagy alvászavaraink vannak. A bölcsesség mindenkiben ott van, amikor kellő (elsősorban magunkkal szembeni) őszinteséggel elismerjük, bajban vagyunk, rosszul érezzük magunkat, nehézségeink kezelésére nincs már eszközünk, akkor nagy lépést teszünk a megoldás felé. Ilyenkor ma már sokan szakmai segítséget kérnek, és a mélyebb önismereti, pszichoterápiás munka során sokszor kiderül, hogy a tünetek hátterében a gyermekkorból hozott elfojtott érzések, a szülők (és anyósok, apósok) tudattalan viselkedése, akaratlan hatásuk áll. Mert szüleink maguk is emberek, akik tele vannak bizonytalanságokkal, szorongásokkal, tehát nem mindenható, tökéletes lények, nem félistenek. Többnyire jót akartak nekünk, de szeretetet adni csak úgy tudtak, tudnak, ahogyan azt maguk is kapták, és ezzel sajnos – mély önismeret nélkül -, magunk is így vagyunk. Például akit keveset öleltek, az maga is nehezen tud másokat közel engedni, mélyen megnyílni… S a megbocsátás nehéz, hosszú folyamat, de sose feledjük, szüleink a legfontosabbat, az életet adták (közvetítették) nekünk.
Mennyiben lehet más a szülői minta elhagyása már családos felnőttként, vagy éppen egyedülállóként?
Egyik sem könnyebb vagy nehezebb a másiknál, inkább kissé más típusú munkát kíván. A változtatásért, a negatív családi minta felismeréséért és elhagyásáért ugyanis mindannyiunknak, családosoknak és egyedülállóknak egyaránt dolgoznunk kell: megismerni reakcióinkat, felismerni és pótolni esetleges érzelmi hiányainkat, felismerni és a változáshoz felhasználni tudattalan tartalmainkat. Családos felnőttként a szükséges változásért, változtatásért párunkkal együtt tehetünk sokat, aki iránt el kell köteleződnünk. Ez azt jelenti: társunk az első és legfontosabb (vele hozunk döntéseket, s nem anyánkkal, apánkkal…), és a MI-tudat (mi otthonunk, mi gyerekünk…) kialakításától együtt oldjuk meg a nehézségeket. Hiszen hiába a „te anyád” és a „te apád”, egy párkapcsolatban a problémák mindig közösek, s együttes megoldásért kiáltanak. S jogos a kérdés, mert még egyedülállóként, a párkapcsolat kialakítása előtt lenne hasznos átgondolnunk, mennyire váltunk le szüleinkről, mennyire tudunk/akarunk lemondani támogatásuk pozitívumairól, mennyire bízunk önmagunkban, saját képességeinkben.
Időközben az is eszembe jutott, mikor a mai fiatalok, 17-22 évesek sokszor lázadnak a szülők ellen, „én nem leszek olyan, mint te!” Mit gondol, ez tartható? Lehetnek ennyire fiatalon ilyen tudatosak, vagy inkább csak amolyan dac az egész?
Mi is így voltunk ezzel, megfogadtuk, mi aztán ezt sem, meg azt sem, aztán legnagyobb igyekezetünk ellenére párunktól két évtized után a legnagyobb „bók” volt, hogy „tiszta olyan vagy, mint anyád (apád)!” Tudjuk, hogy a kamaszok és a fiatalok sokszor nagyon kritikusak tudnak lenni szüleikkel szemben, ám ez életkori sajátosság, szinte életkori „feladat”, így tudnak leválni a szülőkről. A mondat mögött ennek megfelelően állhat dac, düh, csalódottság vagy más érzelem. Nagy kérdés azonban, hogy vajon elég-e az elhatározás, a tudatos döntés, az „Én bezzeg majd máshogyan csinálom!”. A szülői minták tudattalanul hatnak ránk, még ha nem akarjuk, akkor is örököljük őket, és mivel hatásuk tudattalan, igen nehéz –ha nem éppen lehetetlen- tudatosan, mintegy varázsütésre változtatni rajtuk. Ha sokat szenvedtünk szüleink szigorától, vagy túlzó féltésüktől, az állandó tiltásoktól, akkor „dönthetünk” úgy, hogy mi majd mások leszünk. Aztán ugyanúgy dühöngünk, hogy okos gyermekünk „csak” négyes felmérőt írt, s kérdezgetjük, kié lett ötös. Vagy éppen attól való félelmünkben, hogy túl sokat követelünk, nem állítjuk kihívások elé a gyermekünket, nem akarunk szigorúak lenni, így nem szabunk egészséges korlátokat, és könnyen „átesünk a ló túloldalára”. Minden tudatos cselekedetünk, jó szándékunk ellenére gyermekünk tudattalanul mégis úgy érezheti, nem szeretjük, hiszen azt tesz, amit akar, nem fontos számunkra, mi lesz vele. Hosszú önismereti munka szükséges tehát ahhoz, hogy minden elszánásunk, jó szándékunk dacára szülői viselkedésünk ne ugyanaz legyen, „csak pepitában”.
A könyvében kilenc szülőtípus kerül bemutatásra. Azon gondolkodtam, ez korábban is így volt, a régi időkben, vagy csak az úgy mond mai korban lett ennyire „nagy a választék”?
A könyvben leírtam, milyen egyéb, a szülőtípusokkal kapcsolatos elméletek, kutatások léteznek, ám ez a kilenc szülőtípus szakmai munkám során kristályosodott ki bennem, viselkedésükre, motivációikra, tudattalan hatásukra számos példát láttam az évek során. Elnevezésükkor igyekeztem olyan szavakat választani, amik bántó szándék nélkül, de mindenki számára megfoghatóvá teszik az adott szülők viselkedésének jellemzőit. A „választék” régen sem volt kisebb vagy nagyobb, ugyan mások voltak az elfogadott nevelési elvek, más volt a társadalmi divat. De nem is az a lényeges, hány elnevezéssel találkozunk, hiszen nincsenek jól elhatárolható, egymástól szigorúan elkülönülő szülőtípusok. Mindannyiunkban van ebből is és abból is, csupán más és más arányban. Természetesen mindig van egy olyan szülőtípus, ami leginkább jellemző ránk, de ez sosem kizárólagos. Csemeténk iskolai és egyéb teljesítményét követhetjük szigorú Idomárként, miközben a mindennapokban Üveghegy szülőként képtelenek vagyunk fogadni az ölelését, figyelni apró-cseprő dolgaira, érzéseire. Vagy Jó fej szülőként nem merünk nemet mondani gyerekünknek, de Mártírba váltunk, ha öntörvényű fiunk vagy lányunk éppen minket bánt meg, mert kamaszként már visszautasítja haverkodásunkat.
Mi a helyzet azon párkapcsolatokkal, ahol a két fiatalnak teljesen ellentétes nevelés van háta mögött? Létezik valamilyen dominancia rangsor, hogy kinek a nevelése öröklődik, megy tovább?
Kezdetben az anya kapcsolata a legszorosabb a csecsemővel, így gyakorlatilag tőle függ, kit, mikor és milyen mértékben enged be kapcsolatukba: apát, nagyszülőket stb. Ezt nevezzük az anya „kapuőr szerepének”. Az anya lehet ösztönző, ha bátorítja az apát, és támogatja a gyerekkel való kapcsolatát, és lehet gátló, ha nyíltan vagy rejtve, de kritizálja az apát, és kinyilvánítja, hogy önmagáé az elsődleges gyerekgondozói szerep. Az anya lehet tehát olyan kapuőr, aki biztonságot nyújt a külvilág ellen, de olyan is, aki addig őrzi a kaput, hogy a végén a gyerek se jut ki rajta, és arra sincs esélye, hogy közel kerüljön a kapun kívül ácsorgó apával. Ez utóbbi esetben az anya hatása erősebb, s akkor is, ha az apa – családi mintái, sérülései miatt- nem kezdeményezi a gyerekkel való kapcsolatot, leginkább csak akkor foglalkozik a gyerekkel, ha párja kifejezetten megkéri őt erre. A legszerencsésebb, ha az apa és az anya párkapcsolata kielégítő, együttműködő, ha jellemzőjük a bizalom, az egymás megbecsülése, így tudnak mindketten „elég jó”, Bátorító szülővé válni (fejlődni). Amikor mindketten részt vesznek gyermekük életében, következetes, elfogadható mennyiségű szabályt alkotnak, rugalmasan, de érvényre is juttatják őket, miközben szabadságot adnak, de szükség esetén útmutatással, segítséggel irányítják gyermeküket. Az életkornak megfelelő elvárásokkal az egészséges küzdésre nevelnek, az erőfeszítést értékelik, nem a teljesítményt. Pozitív érzelmi légkört biztosítanak, bizalmat adnak gyermekeiknek, általában indulatok nélkül beszélnek velük. Szeretetüket kimutatják, elismerik gyermeküket, érintik, ölelik őt.
Munkája során mit tapasztalt, melyik szülőtípus, nevelési forma az, ami a legnehezebben kezelhető?
Személyiségünktől függően különböző mértékben érezzük nehéznek, ha felismerjük viselkedésünkben szüleink hatását, ahogyan azt is, hogy rálássunk arra, mi magunk milyen szülők vagyunk, és változtatni is tudjunk. Szakemberként úgy gondolom, különösen két típussal van a legnehezebb dolgunk. A Szuperszülővel, a nárcisztikus mindentudóval, aki kisebbségi szorongásait azzal kompenzálja, hogy önmagát felnagyítja, ő mindenben tökéletes, kiváló, miközben környezetét, gyermekét, annak teljesítményét, kapcsolatait folyamatosan leértékeli („Belőled soha nem lesz semmi!”, „Bezzeg én ilyenkor már rég….!”). S még nehezebb az Agresszor, a verbálisan, fizikailag és/vagy szexuálisan bántalmazó szülő, aki által okozott sebeket szakmai segítség nélkül feldolgozni szinte lehetetlen.
Az első könyve, a Közelebb egymáshoz 2013-ban, a második, a Harmóniában egymással 2014-ben jelent meg. Tavalyi könyve a Szeretettel sebezve. Mit várhatunk idén? Dolgozik jelenleg valamin?
Köteteim életünk legértékesebb, minket leginkább befolyásoló kapcsolatainkkal foglalkoznak. Nem véletlen, hogy a sorozat első két kötetében a párkapcsolati nehézségeket, az azok mögött megbúvó mérgező tévhiteket, feldolgozatlan gyermekkori élményeket, tudattalan érzéseket igyekeztem bemutatni. Ezek nagyban befolyásolják ugyanis, hogy sikerül-e párra találnunk, ha igen, milyen sikeres lesz párkapcsolatunk, lesz-e társunk jóban-rosszban, ha nem is addig, míg a halál el nem választ, de legalább, míg gyerekeink fel nem nőnek. A szülői minták, neveltetésünk tehát tudattalan utakon keresztül, de hatással van a párkapcsolatunkra, és arra is, mi magunk milyen szülők leszünk (ahogyan a párkapcsolatunk minősége is befolyásolja szülői viselkedésünket). Szüleink még felnőtt életünkben is fontos szerepet játszanak, fontos tehát, hogy a tőlük kapottakból mit és hogyan használunk fel gyermekeink nevelésekor, életünk vezetése során. A „Szeretettel sebezve” kötet a szülőkről szól tehát, saját szüleinkről, a leválásról, a megbocsátásról, és rólunk, mint szülőkről. Mindegyik könyvemben sok érdekes gyakorlattal, önismereti tesztekkel igyekeztem ösztönözni mindenkit a fejlődésre.
A következő kötetben (2016-ban megjelenik) egy szintén nagyon fontos, ám jóval kevésbé tárgyalt kapcsolati témával foglalkozom majd, ami néhány hónapig még hadd maradjon titok. A folyamatosan bővülő, egyre több örömöt és feladatot adó családom, a pszichoterápiás munkám, az előadásaim, és a tanítás mellett jelenleg ennek a könyvnek az írása biztosít számomra is további kiteljesedési lehetőséget.
6 gondolatokat “„Felnőttként nem foghatunk mindent szüleinkre” – interjú L. Stipkovits Erikával”
A hozzászólások lezárva.