Az élet tökéletlensége – Szabó T. Anna: Törésteszt

Szabó T. Annáról már nagyon sokat hallottam. Tisztában voltam munkásságával, hogy számos gyerekkönyv, verseskötet alkotója. Cikkei, kritikái folyamatosan jelennek meg. Nagynevű szerzők műveit fordította/fordítja. De ami legjobban megmaradt bennem, hogy Dragomán György író felesége. Nyilván ez annak tudható be, nem olvastam még tőle.

Tavaly év végén jelent meg első novelláskötete, a Törésteszt. Engem a borítója egyből megvett. Valamiért nem tudtam nem figyelni rá. A megjelenés okozta kíváncsiság pedig odáig vezérelt, olvassam el a kötetet.

Az élet tökéletlensége

Nagyon szerettem a novellákat. Egy-egy történet pár oldal csupán, mégis benne van minden. A nőies finomsággal szőtt sorok megmutatják a női lélek rejtelmeit. Legyen szó akár párkapcsolatról, anyaságról, nőiességről vagy szexualitásról. Férfiként voltak ismerős helyzetek, átélt vagy mástól hallott történetek. Többségében sajnos elmondható, nem a vidám pillanatok voltak ismerősek. Nem is emlékszem a könyvben olyanra. Inkább azok az életesemények pörögtek a szemem elött, melyek meghatározzák életünk hátralevő részét. Azok a fránya rossz emlékek. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a szerző azt akarná sugallni, mind szerencsétlenek vagyunk. Nincs tökéletesség, csak  próbálkozások. Végsősoron pedig ugyanoda lyukadunk ki.

Lassan, megfontoltan

Nem javaslom egyhuzamban elolvasni. Inkább naponta, kétnaponta olvassunk belőle. Akkor jön át legjobban az írások mondanivalója. Ne misztifikáljuk túl, ne várjunk el tőle előre semmit. Csak adjuk át magunkat az élményeknek.

toresteszt

Sztráda

Áll a nő az sztráda közepén, a lépésnyi sávon a bokrok alatt. Délutáni csúcs, mindenki tép haza. Mire meglátják, hogy ott áll a nagy vörös hajával, már messziről nézhetik egy villanásra a visszapillantóban. Egész jó csaj, gondolják, meg kellett volna állni. De a belső sávban nincs megállás, onnan se előre, se hátra.

Áthajtottam egyszer egy rókán, már alig zökkent rajta az autó. Két zajvédő fal közti hosszú és szűk szakasz közepe táján csapták el, ahol felgyorsul a forgalom, és fékezni is életveszélyes. Biztosan megpróbált átcikázni a falak közt ide-oda verődő robogásban, talán este volt, és a reflektorok vakították el, az autósok még látták a rohanó árnyékot és a tükörfehér szempárban a rémületet, de nem tehettek semmit.

A nőt Rebekának hívják, a feleségem, és két órája áll a szalagkorlátnak tapadva, kavarognak körülötte az ágak a száguldó kocsik szelében, lobog a hosszú haja az arca körül, már nem sír, és nem bír mozdulni sem. Eleinte még megpróbált a bokrok között elindulni visszafelé, de a szúrós gaz közt nem jutott tovább. Csak vár, ahogy mindig szokott, és fázik, mert a kabátja a kocsiban maradt.

A harag és a gyűlölet egészen elmúlt belőle, pont úgy, mint régen a szerelem, a hidegen kívül nem érez semmit. Tudom, mit gondol. Azt gondolja, hogy öregszik. Azt gondolja, hogy már nem fog kelleni senkinek. A tükör előtt ma reggel még egészen szépnek látta magát, gondosan beütögette az ujjbegyeivel a ránctalanítót, aztán az arckrémet, aztán az alapozót, tussal kihúzta a szemét, még szempilla-göndörítőt is használt, kevés pírt, sok szájfényt, hogy természetesnek hasson. Kikészítés, anyám ezt így nevezte. Kikészítette magát. Azt hitte, profi már ebben, hogy elrejtheti az arca mögé a rémálmait, a kétségeit, a kétségbeesését. Tudom, hogy gyakorolni szokta a mosolyát a tükörben. Mindenki elhiszi neki. Pedig régóta már csak az üresség van, a rutin.

Tudom, mert ezt untam meg. Hogy hazudik magának. Most is, ahogy ott áll, azt hazudja, hogy él. Pedig csak egy lépés választja el a haláltól. Nem tudom, mire számít. Hogy leáll miatta a forgalom? Hogy átengedik majd, mint egy hercegnőt? Aki meri nyomni a gázt, az nem tud megállni. Ő mindig állt. Csak hitte, hogy halad. De én nem akarok leállni vele. Tovább akarok menni. Jó, nem egyedül. De nem is vele. Igen, szép a haja, és szép a teste is, de hiányzik belőle az akarat. Mindenhez gyáva, nem tud dönteni, hat év alatt nem tudott mit kezdeni magával, de velem sem. Ideje volt már ennek. Én legalább meg merem lépni.

Hogy miért a sztrádán kellett elmondanom neki a Vikit? Mert ezt nem néztem ki belőle. Hogy ki akar szállni. Ott és akkor, azonnal. Azt hittem, kényelmesen ellesz még hazáig, de nem. Jó, satufék, leállósáv, parancsolj, szállj ki. Ő meg csak neki a sztrádának, mint a róka. Kiraktam, igaz, de ő kényszerített rá. Meg foglak ölni. Azt mondta nekem. Pedig így csak magát fogja.

Valahogy mégsem sikerül neki. Már harmadszor hajtok el mellette, és még mindig ott áll. Még egyszer nem jövök vissza. (Forrás: szaboanna.com)

Magvető Kiadó, 2016