Lehet-e szeretni azt, ami fáj? – Tóth Krisztina: Kánkán az üvegpadon 

Vajon lehet-e szeretni azt, ami fáj? Azt, ami kellemetlen érzéseket kelt bennünk, vagy egyszerűen csak szomorúvá tesz? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, miután elolvastam Tóth Krisztina legújabb kötetét, a Kánkán az üvegpadlón-t. Mert ez a könyv nagyon sokszor szomorúvá tett, néha talán azt is mondanám, hogy egy kicsit lehozott az életről, mégis azt érzem, hogy nagyon jókor talált meg, és minden nehézsége ellenére megérte elolvasnom. 

Tóth Krisztinával meglehetősen vegyes a kapcsolatom. Nagyjából hat-hét évvel ezelőtt találkoztam először az írásaival, de az akkori versek és novellák valahogy nem jutottak el hozzám igazán. Nem érintettek meg, nem éreztem azt a kapcsolódást, amit most. Persze azóta arra is rájöttem, hogy nem biztos, hogy minden esetben a könyvvel van a probléma. Előfordulhat, hogy egyszerűen mi nem vagyunk még készen rá. Talán nem rendelkezünk azokkal a tapasztalatokkal, vagy éppen nem abban a lelkiállapotban vagyunk, hogy valóban megértsük, miről ír nekünk egy szerző. 

Aztán jött A majom szeme, amely már egészen más élményt jelentett. A disztópikusnak címzett történet tetszett, újdonságként hatott rám, de ennek is már kb. 4-5 éve. Most pedig, amikor elolvastam a Kánkán az üvegpadlón első novelláját, szinte azonnal azt éreztem, talán eljött az ideje, hogy újabb esélyt adjak Tóth Krisztinának. 

Olvasás közben egyre inkább azt éreztem, hogy ezekhez a novellákhoz bizonyos értelemben élettapasztalat is kell. Talán ugyanazok a történetek tíz évvel ezelőtt egészen mást jelentettek volna nekem. Most viszont nagyon sokszor eltaláltak. Családok, emberi kapcsolatok, szomszédok, az utcán látott jelenetek, apró hétköznapi történések kerülnek elénk, és éppen az a legmegrázóbb bennük, hogy semmi különleges nincs bennük. Ez a mi világunk. Ezek a mi mindennapjaink. Amikor sétáltam, vagy tömegközlekedéssel utaztam, azon gondolkodtam, vajon Tóth Krisztina mit látna ezekből, mit írna róla.  

Tóth Krisztina elképesztő pontossággal képes megragadni egy-egy momentumot. Nem akar feltétlenül hatalmas történeteket elmesélni, mégis egy apró jelenetből, egy gesztusból vagy néhány mondatból egész emberi sorsok rajzolódnak ki. Nagyon őszintén, finoman és érzékletesen ír, és közben nem feltétlenül akar megnyugtatni. Sokkal inkább megmutat valamit, amit talán mi is láttunk már, csak nem figyeltünk rá eléggé. 

Örülök, hogy évekkel ezelőtt nem erőltettem tovább ezt a találkozást, és annak is, hogy most újra megpróbáltam. Jókor talált meg ez a könyv. Talán nekem is kellett hozzá az eltelt idő, néhány újabb tapasztalat és az, hogy máshogyan tudjak figyelni ezekre a történetekre. És közben még valami másra is ráébresztett, hogy milyen elképesztően szép tud lenni a magyar nyelv. Ha valaki ennyire jól ismeri és jól használja, nincs szüksége feltétlenül hatalmas történetekre vagy látványos fordulatokra. Kevésből is lehet nagyon nagyot alkotni. Azt hiszem az elején feltett kérdésemre is megkaptam a választ. Igen, lehet szeretni azt, ami fáj. Mert néha éppen azok a történetek maradnak velünk a legtovább, amelyek egy kicsit megsebeznek.