Madeleine Gray Jelenleg elérhető című regénye a Nincs időm olvasni kihívás augusztusi közös könyve. Már a fülszöveg alapján egy nagyon mai, fiatalos és merész történetet képzeltem el, amely elsősorban a huszonéves korosztályról mesél. Hogyan gondolkodnak, milyen problémákkal találkoznak, hogyan próbálnak önállósodni, kapcsolatokat kialakítani és valahogy megtalálni a saját helyüket a világban.
Ehhez képest már az első néhány fejezet után azt éreztem, hogy valami egészen mást kaptam. Nem feltétlenül rossz értelemben, egyszerűen más kérdések kezdtek el foglalkoztatni, mint amelyekre előzetesen számítottam. Az egyik legerősebb rögtön az volt, vajon ez a generáció tényleg ennyire elveszett vagy bocsánat a kifejezésért, de elcseszett?
Hera személyisége és viselkedése már az elején rengeteg kérdést vetett fel bennem. Vajon egyszerűen a tapasztalatlanságából fakad, hogy olyan döntéseket hoz, amilyeneket? Mennyire befolyásolhatja mindezt a családi háttér? Milyen a kapcsolata az anyjával? Milyen apaképet hozott magával? Egyáltalán mi vezetett ahhoz, hogy olyan emberré váljon, amilyennek a regény elején megismerjük?
Be kell vallanom, nagyon hamar ítéletet hoztam felette. Nem igazán alakult ki bennem szimpátia iránta, és sokszor kifejezetten értetlenül figyeltem a döntéseit. Közben azonban végig ott motoszkált bennem, hogy ennek valószínűleg oka van. Írói koncepcióról van szó, Madeleine Gray nyilvánvalóan szeretne valamit elmondani ezzel a karakterrel, én pedig vártam arra a pontra, amikor talán jobban megértem majd Herát. Aztán miközben a történet haladt előre, a kezdeti ítélkezésem fokozatosan feloldódott.
Nem azért, mert hirtelen a szereplő minden döntésével egyetértettem volna. Inkább elkezdtem azon gondolkodni, hogy mennyire jogos egyáltalán a saját tapasztalataim alapján megítélnem őt. Hiszen egy huszonéves embertől, aki még alig rendelkezik élettapasztalattal, valóban elvárható, hogy minden helyzetben éretten viselkedjen? Hogy mindig felismerje, mi lenne számára a megfelelő döntés? Hogy pontosan tudja, mit szeretne az élettől és egy kapcsolattól? És itt már nemcsak Heráról szólt számomra a történet.
Elkezdtem saját magamat is belehelyezni ezekbe a helyzetekbe. Vajon én ennyi idősen mennyivel voltam tudatosabb? Ha ugyanezekkel a körülményekkel találkozom, biztosan más döntéseket hoztam volna? Vagy egyszerűen most, évekkel később, jóval több tapasztalattal a hátam mögött sokkal könnyebb megmondanom, hogyan „kellett volna” viselkednie?
Rá kellett jönnöm arra is, hogy olvasóként óhatatlanul magunkkal visszük a saját értékrendünket. A tapasztalatainkat, a kapcsolatokról alkotott elképzeléseinket, az erkölcsi határainkat. Ezeken keresztül nézzük Herát és Arthurt is. Ha pedig a szereplők viselkedése alapvetően ellentétes azzal, amit mi helyesnek gondolunk, akkor nagyon nehéz szimpatizálni velük függetlenül attól, hogy az író milyen történetet épít köréjük.
Talán éppen ezért ennyire megosztó ez a regény.
Hera és Arthur ugyanis tulajdonképpen mindketten beleragadnak egy helyzetbe. Arthurnál beszélhetünk kapuzárási pánikról, gyávaságról, döntésképtelenségről vagy éppen arról, hogy ő sem képes megfelelően kezelni a saját érzéseit és élethelyzetét. Heránál pedig ott van a fiatalság, a tapasztalatlanság és az a bizonytalanság, hogy talán még ő maga sem tudja pontosan, mit akar.
És itt számomra felmerült egy másik érdekes kérdés is, Hera valóban Arthurt szereti Vagy esetleg azt szereti, amit a férfi jelent számára?
Lehetséges, hogy Arthuron keresztül érzi úgy, hogy végre belépett a felnőttek világába? Hogy történik vele valami, ami kiszakítja abból az életből, amelyben addig megrekedt és amivel tulajdonképpen elégedetlen? Talán nem kizárólag maga a férfi vonzza, hanem az az érzés is, hogy általa valamelyest felnőtté válik?
Ezekre a kérdésekre nem feltétlenül kapunk egyértelmű válaszokat, és éppen ez az, ami miatt a történet jóval érdekesebbé vált számomra annál, mint amit az első fejezetek alapján gondoltam róla. Ugyanakkor maradt bennem hiányérzet is.
A Jelenleg elérhető szerintem sokkal inkább szeretne trendi lenni, mint igazán mélyre ásni. Rengeteg popkulturális utalást kapunk, amelyek egy idő után számomra inkább idegesítővé váltak. Nem éreztem azt, hogy ezektől hitelesebben szólna egy generációról, és azt sem, hogy ettől valódi generációs regénnyé válna. Pedig rengeteg lehetőség lett volna benne.
Érinti az elköltözés problémáját, a munkavállalást, az önállósodást, a szülőkkel való kapcsolatot, az anyagi bizonytalanságot és általában azt az élethelyzetet, amikor valaki már nem gyerek, de még nem igazán találta meg a helyét a felnőttek világában se. Ezek azonban számomra túlságosan felszínesek, kidolgozatlanok maradtak. Szívesen olvastam volna többet arról, hogyan válik Hera valóban felnőtté, mit hoz magával a családjából, vagy hogy pontosan milyen érzelmi háttérből érkezik ebbe a kapcsolatba.
Talán ezért érzem úgy, hogy a könyv nem lett az a generációs regény, amelyet az elején vártam tőle. Viszont közben valami más lett. Számomra végső soron sokkal inkább rólunk, olvasókról szól. Az érzelmeinkről, az erkölcsi határainkról és legfőképpen az ítélkezésünkről.
Mindannyian hallottunk már Heráéhoz és Arthuréhoz hasonló történeteket. Valószínűleg véleményünk is van róluk. Talán személyes tapasztalatunk is. És amikor egy ilyen kapcsolati dinamikáról olvasunk, ezeket nem tudjuk egyszerűen elengedni. Az, hogy mit gondolunk a szereplőkről, nagymértékben függ attól, mit mozgat meg bennünk ugyanez a helyzet a való életben.
Ha valaki számára ez a kapcsolat teljesen idegen, elfogadhatatlan vagy alapvetően ellentétes a saját értékrendjével, könnyen lehet, hogy az egész regényt elutasítja miatta. Ha viszont egy kicsit távolabbról képes nézni a történetet, talán már nem az lesz számára a legfontosabb kérdés, hogy helyes-e Hera és Arthur kapcsolata. Hanem az, hogy mit kezd vele ez a két ember.
Ki mennyire felelős azért, ami történik? Lehet-e egyáltalán egyiküket jobban hibáztatni? Hera áldozat? Arthur kihasználja őt? Vagy két olyan ember találkozik, akik egészen különböző okokból, de egyaránt képtelenek megfelelően kontrollálni azt a helyzetet, amelybe belekerültek? Felmentést jelenthet-e a tapasztalatlanság? És ha valaki pontosan tudja, hogy rossz döntést hoz, az önismeret önmagában elegendő ahhoz, hogy képes legyen másképp cselekedni?
A regényből én azt szűröm le, hogy az önismeret és a józan ész néha egyszerűen nem elég. Tudhatjuk, hogy valami nem jó nekünk, felismerhetjük a saját hibáinkat, mégsem biztos, hogy képesek vagyunk kilépni egy helyzetből.
És akkor ott van az a kérdés is, amely olvasás közben egyre jobban foglalkoztatott, hogy milyen jogon ítéljük meg mások életét?
Beleszólhatunk-e abba, hogyan éljen valaki más? Megmondhatjuk-e kívülről, mit kellene éreznie? Milyen döntést kellene hoznia? Egyáltalán szükség van arra, hogy állást foglaljunk minden olyan élethelyzetben, amely nem a miénk?
Nincsen mindenre válaszom. Talán éppen ezért gondolom azt, hogy a Jelenleg elérhető kifejezetten jó választás közös olvasmánynak. Nem azért, mert hibátlan regény, hanem mert elképesztően sok lehetőséget ad a vitára. Ugyanazt a jelenetet két ember teljesen eltérően értelmezheti, mert mindketten valami mást hoznak bele a történetbe.
Végül ezért nálam egy erős négyes lett.
Nem tudom azt mondani, hogy nagyon szerettem, de azt sem, hogy ne tetszett volna. Voltak dolgok, amelyek kifejezetten zavartak benne, és szerintem több témában is sokkal mélyebbre mehetett volna. A trendiségre tett erőfeszítéseket néha túl soknak, a valódi generációs problémák kibontását viszont kevésnek éreztem.
Talán a legfontosabb kérdés az, mit árul el rólunk a történet, és az, ahogy véleményt alkotunk róla.
