Időnként előfordul, hogy két tervezett olvasás között véletlenszerűen keresek valami rövid könyvet, afféle szellőztetésként. A legutóbbi félnapos olvasmányom is egy ilyen kötet volt, Erlend Loe Vesszőfutás című regénye került a kezembe.
Hogy miért esett rá a választásom? Elsősorban a fülszöveg abszurditása miatt. Van egy negyvenes éveiben járó férfi, akinek egy reggeli zuhanyzás során egyszer csak leesik a pénisze. Igen, jól olvastad: leesik a pénisze. Innen pedig kezdetét veszik a komikus és egyre kínosabb helyzetek, miközben a főszereplő megpróbál megoldást találni erre az eget rengető problémára.
Szóval ez az abszurd alaphelyzet azonnal megragadott. Annak ellenére is, hogy korábban már próbálkoztam a szerző egyik másik regényével. A Dopplert azonban nagyon hamar félretettem. Csak annyi maradt meg bennem, hogy a főszereplő már az első oldalakon rendkívül ellenszenves volt számomra, és úgy éreztem, nem érdemes tovább erőltetnem. A fenntartásaim tehát megmaradtak, de most igyekeztem nyitottan és optimistán hozzáállni.
Az első néhány fejezet kifejezetten szórakoztató volt. A történet szürrealitása és az, ahogyan a szerző bemutatta ezt a képtelen helyzetet, valóban humorosnak hatott. Erős alaphangulatot adott az olvasásnak, és egy ideig sikerült is fenntartania ezt a lendületet. Később azonban fokozatosan úgy éreztem, mintha a poént túl sokáig próbálná életben tartani. Olyan volt, mint amikor valaki újra és újra ugyanazt a viccet meséli el, mindig egy kicsit tovább fűzve. Egy idő után már nem nevettem rajta annyit.
Ekkor kezdtem el a humor mögött keresni a történet mélyebb rétegeit és mondanivalóját. Nem volt könnyű dolgom. Nehezen tudtam komolyan venni az egészet, mert a szereplők viselkedése és gondolkodása sokszor annyira irreálisnak tűnt, hogy végül arra jutottam, talán itt tényleg maga az abszurd humor a legfontosabb. Persze időnként felvillantak olyan témák, mint a családi titkok, az őszinteség vagy a kommunikáció hiánya, de ezek számomra nem kaptak elég hangsúlyt ahhoz, hogy igazán meghatározóvá váljanak.
A könyv végére érve arra jutottam, hogy a legfontosabb üzenete – már ha az olvasó magáénak tudja érezni – talán az, hogy nem minden a férfiak és a férfiasságuk körül forog, és ideje lenne ezt a szemléletet elengedni. Hogy a szerző mennyire tudja ezt valóban átadni, azt mindenki döntse el maga.
Én viszont azt hiszem, egy időre ismét elengedem Erlend Loe könyveit.
