Kedves Sybil!
Elolvastam a leveleidet. Azokat, amelyeket a családtagjaidnak, a barátaidnak, a szomszédodnak vagy éppen egy régi ügyfelednek írtál. Tudom, egy kicsit intim dolognak tűnhet beleolvasni valaki más magánlevelezésébe, de hát az ember természeténél fogva kíváncsi, és bevallom, én is az voltam. Szerettem volna megismerni téged, megérteni a gondolataidat, az érzéseidet, és talán egy kicsit közelebb kerülni hozzád.
Megmondom őszintén, meglehetősen hullámzó élmény volt. Már az első levelek után azt éreztem, hogy nem vagy könnyű természet, és emiatt fokozatosan kialakult bennem egyfajta távolságtartás. Ezt igazán sajnáltam, mert valahogy más elképzeléseim voltak rólad. Azt reméltem, hogy ahogy egyre többet mesélsz magadról, úgy én is jobban megértelek, és talán megváltozik a véleményem. Ehelyett azonban sokáig éppen az ellenkezője történt. Egyre inkább megerősödtek bennem azok az érzések, amelyek már az elején is megjelentek, és ezek nem feltétlenül voltak pozitívak.
Persze azért szépen haladtam tovább. Voltak levelek, amelyeket lelkesen olvastam, máskor unatkoztam, néha elszomorodtam, időnként pedig kifejezetten dühös lettem rád. Azt hiszem, ebben az is szerepet játszott, hogy korban és szemléletben meglehetősen távol állunk egymástól. Sokszor azon gondolkodtam, vajon ha valóban leveleznénk egymással, képesek lennénk-e megérteni a másik gondolkodását. Nem vagyok benne biztos. És őszintén szólva a kötet végére sem éreztem azt, hogy ez feltétlenül megváltozna.
Nagyon sajnálom mindazt, ami veled történt. Az élet olykor olyan nehézségek elé állít bennünket, amelyeket elképzelni is nehéz, nemhogy feldolgozni. A te esetedben különösen megrendítő volt az a bűntudat, amelyet évtizedeken keresztül magaddal cipeltél. Elhiszem, hogy borzasztó lehetett együtt élni vele, és azt is megértem, hogy mindez alapvetően meghatározta a személyiségedet és a másokhoz fűződő kapcsolataidat. (Bár megfordult a fejemben, hogy lehet eleve egy kissé önző voltál?)
Mégis, valahol azt érzem, hogy túlságosan hagytad, hogy ez a fájdalom irányítsa az életedet. Mintha egy idő után már nem is próbáltál volna kitörni belőle. Túlságosan bezárkóztál, túlságosan feladtad annak a lehetőségét, hogy másképpen is alakulhatnak a dolgok. Több mint ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valamelyest feloldódjon benned mindaz, amit olyan régóta őriztél.
És közben mennyi ember vett körül! Mennyi ember szeretett téged, törődött veled, próbált közelebb kerülni hozzád. Olvasás közben újra és újra arra gondoltam, mennyi minden változhatott volna, ha egy kicsit jobban megengeded magadnak, hogy elfogadd ezt a szeretetet. Ha nem zárod be olyan szorosan az ajtót, ha adsz egy esélyt másoknak, és legfőképpen saját magadnak. Ha legalább egy pillanatra elhiszed, hogy létezhet más megoldás is.
Persze könnyű ezt kívülről mondani. Én nem éltem át azt, amit te, nem cipeltem évtizedeken keresztül ugyanazt a terhet. Talán ezért sem lenne igazságos számon kérnem rajtad mindazt, amit másképpen is tehettél volna. Mégis nehezen tudtam elfogadni azt a távolságtartást, amellyel a környezetedhez viszonyultál. Sokszor úgy éreztem, hogy mindenkit alaposan megfigyelsz, mérlegelsz, véleményt alkotsz róla, és nem ritkán meg is ítéled. Ugyanakkor mintha nehezen engedted volna meg, hogy mások ugyanilyen szabadon alkossanak véleményt rólad. Ez az ellentmondás újra és újra eltávolított tőled.
Aztán ott van a betegséged, amelyet őszintén sajnálok. Talán éppen ez kellett ahhoz, hogy egy kicsit más szemmel kezdj tekinteni a saját életedre, a múltadra és azokra az emberekre, akik körülvettek. De milyen szomorú, hogy ehhez ilyen súlyos fordulatra volt szükség. Mennyivel jobb lett volna, ha mindez korábban történik meg, ha nem kell évtizedeket várnod arra, hogy valamelyest megbékélj önmagaddal.
Ahogy az utolsó levelekhez értem, sok mindent jobban megértettem belőled. A döntéseidet, a hallgatásodat, a félelmeidet, és talán azt is, miért lettél olyan ember, amilyennek megismertelek. De közben rá kellett jönnöm valamire. Attól, hogy megértünk valakit, még nem biztos, hogy közel is tudunk kerülni hozzá.
Én legalábbis így jártam veled.
Az olvasás elején felépült közöttünk egy fal, amelyet később hiába próbáltam lebontani. Talán túl hamar alkottam véleményt rólad, talán nem voltam elég türelmes, vagy egyszerűen csak túlságosan különbözünk. Nem tudom. De a kötet végére sem sikerült igazán megszeretnem téged, még akkor sem, ha a fájdalmadat és a veszteségeidet már sokkal jobban értettem.
Örülök, hogy valamelyest megismerhettelek. Örülök, hogy elolvashattam a leveleidet, még akkor is, ha nem mindig volt kellemes élmény. Mert gondolkodásra késztettél, olykor felbosszantottál, máskor elszomorítottál, és közben olyan kérdésekkel szembesítettél, amelyekre talán nekem sincsenek egyértelmű válaszaim.
Mégis azt hiszem, hosszú távon nem leszel azok között a könyvszereplők között, akik igazán velem maradnak. Lehet, hogy idővel csak egy múló emlékké válsz, amelyet az újabb történetek, újabb levelek és újabb olvasmányélmények lassan elhalványítanak.
És ezt egy kicsit sajnálom.
Mert amikor az első leveledet elolvastam, még abban reménykedtem, hogy a végére egészen másképp fogok érezni irántad.
Egy olvasód
