Miután másodjára is befejeztem Murakami Haruki Miről beszélek, amikor a futásról beszélek? című könyvét, eszembe jutott egy szerző, akit nagyon sokan hozzá hasonlítanak. Kavakami Mieko. Kíváncsi lettem rá, bár őszintén szólva volt bennem némi fenntartás. A női nézőpontból mesélt, érzelmesebb történetek nem mindig találnak meg, ezért óvatosan kezdtem bele Az éj szerelmesei című regényébe.
A távolságtartás nagyjából hat-hét oldalig tartott. Aztán valami megváltozott. Azt vettem észre, hogy pillanatok alatt elolvastam az első öt fejezetet. Teljesen beszippantott.
Nagyon könnyen tudtam rezonálni a főszereplővel. Szomorúvá tett a magánya, az alkohol fokozatos megjelenése az életében, az elszigeteltsége. Mégsem éreztem nyomasztónak a könyvet. Kavakami olyan finoman, olyan érzékletesen írt az érzésekről, hogy inkább egyfajta melankólia lengte körül az egészet.
Olvasás közben folyamatosan kérdéseket tett fel nekem a regény. Miért érzem ennyire közel magamhoz ezt a karaktert? Mi az, amit magamból ismerek fel benne? Vajon számomra is ideális lenne az otthoni munka, a késő esti séták, az egyedüllét, amikor az ember csak gondolkodik? Olyan gondolatokat indított el bennem, amelyek még az adott fejezet elolvasása után is velem maradtak. (Alapból introvertáltnak tartom magam, szóval lehet emiatt is éreztem könnyűnek az azonosulást.)
Tetszett, hogy kevés szereplővel dolgozik a regény. A főszereplő mellett a mellékszereplők, Micucuki a fizikatanár és Hidzsiri is olyan érzéseket és dilemmákat hoztak felszínre, amelyekkel megint tudtam foglalkozni. Vajon mi a szerepük a történetben? Vajon valósak az érzéseik, a mondataik?
Ahogy haladt előre a történet, egyre inkább az foglalkoztatott, hogyan alakul majd a két főszereplő kapcsolata. Mit lát a férfi a lányban? Mit keres valójában a lány? Közben Fujuko múltja is fokozatosan feltárult, és egyre világosabbá vált, hogy a zárkózottsága nem egyetlen esemény következménye. Sok apró tényező alakította ki benne ezt a mély magányt és elszigeteltséget.
A könyv elolvasása után elkezdtem utánaolvasni a japán társadalomnak is. Meglepett, hogy mennyire erősen jelen van ott a magány jelensége. Külön szavuk van arra, hogy mit mutatunk a külvilág felé, és mit érzünk valójában. Léteznek egyedülállóknak kialakított éttermek, kávézók, olyan terek, ahol teljesen természetes az egyedüllét. Szinte cél, kimondott szabály, hogy ne zavarjuk egymást, ne mutassuk ki túlságosan az érzelmeinket, csendben alkalmazkodjunk. közben pedig rengeteget dolgozunk és hosszú órákat töltünk utazással. Senkit nem zavar és nem kérdezi meg, miért vagy egyedül, miért nincs családod például. Nem csoda, hogy sokan elszigetelődnek. Egyébként a kormány is próbál ez ellen tenni.
Folyamatosan kerestem a párhuzamokat a saját életemmel és az itthoni világgal. Mi lenne itthon? Én hogy élném meg ezeket. Persze a magány mellett számos más érzés is megjelenik. Például a bűntudat, a gyávaság, a komfortzónából való kilépéstől való félelem, a vágyakozás, amelyet sokszor még saját magunknak sem tudunk pontosan megfogalmazni. Olvasás közben újra és újra felmerült bennem egy kérdés. Vajon egyedül magányosnak lenni, vagy valaki mellett megélni ugyanazt a magányt rosszabb? Annyira beszippantott a könyv, hogy hajnali kettőkor tettem le tegnap. És utána még fél órát jegyzeteltem (új szokásom). Szomorúságot éreztem, ugyanakkor egy különös, meditatív nyugalmat is. Minden szomorúsága ellenére engem elbűvölt a regény.
A befejezés sem adott egyértelmű válaszokat. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy a lezárást a bátorság, a bizonytalanság vagy éppen a megfutamodás alakította-e így.
A két főszereplő nagyon hasonló. Mindkettőjük életét meghatározzák a titkok és a magány. Mégis találkozniuk kellett, mert katalizátorként indítottak el egymásban egy olyan változást, amely kihatással van a jövőjükre.
Egy dolog van még, amiről nem igazán beszéltem, de sokszor megjelenik a történetben. Ez pedig a fény. A fizikatanár sokat beszél a fény természetéről, és Fujukot is vonzza ez a jelenség. Csak a könyv végére állt össze bennem, hogy ez nem pusztán tudományos vonal volt, hanem egy szimbólum. Ahhoz, hogy változni tudjunk, szükségünk van emberekre, találkozásokra és olyan élményekre, (akár fájdalmasakra is) amelyek végül elhozzák a saját megvilágosodásunkat. Kilépni a sötétségből a fényre. Számomra ezt jelentette.
Összességében nagyon megszerettem ezt a fajta japán irodalmat. Korábban olvastam Murata Szajaka Keiko vegyesboltja című regényét is, de ott nem éreztem ezt a lelki mélységet, ezt a csendes, meditatív szépséget, amely Kawakami Mieko regényét áthatja. Biztos vagyok benne, hogy a szerző többi könyvét is el fogom olvasni.
Szerintem könyvklubos könyvnek is ideális, mi a győri könyvklubban, akik olvastuk rengeteg mindent tudtunk róla beszélni. Szóval közös könyvnek is ideális.
