A Győri Könyvforgatók júniusi közös könyve talán az egyik legismertebb gótikus horrorregény, Mary Shelley Frankenstein című klasszikusa volt. Meglepő módon nagyjából egy hét alatt elolvastam.
A gyorsaságon azért is csodálkoztam, mert egy viszonylag nehezebb olvasmányra készültem. Valami régies nyelvezetű, nehézkes stílusú, már-már barokkos szöveget vártam. Ehhez képest az új fordításnak, Péter Ágnes munkájának köszönhetően a regény kifejezetten olvasmányosnak és könnyednek bizonyult. Nagyon szerettem benne lenni a történetben, amelyről nem is írnék hosszabban, mert őszintén szólva meglepődnék, ha valaki még nem ismerné.
Az 1831-ben megjelent történetben meglepően sok aktuális vonatkozást találtam. Elsőként ott van Frankenstein karaktere, aki kezdetben sokkal többre tartja magát másoknál. Szinte istennek képzeli magát, valakinek, aki a hétköznapi emberek fölött áll. Aztán megalkotja a lényt, és ezzel az élete száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Szépen fokozatosan átveszi felette az uralmat a gyávaság, a kétségbeesés és a bűntudat. Sokszor eszembe jutott, hogy napjainkban is mennyi ember érezheti úgy magáról, hogy különb másoknál, hogy felette áll a többieknek. Persze a valóságban ritkán történik meg az a fajta összeomlás, amely Frankensteint utoléri.
Aztán ott van a lény, a szörnyeteg, aki kezdetben inkább egy gyermeki lélekre emlékeztet. Fél az ismeretlentől, nem tudja, kicsoda valójában, és nem találja a helyét a világban. Ahogy azonban egyre több tapasztalatot és tudást szerez, fokozatosan öntudatra ébred. Magabiztosabbá és erősebbé válik, miközben a szerepek szinte észrevétlenül felcserélődnek közte és teremtője között. Talán ő maga is megközelíti Frankenstein kezdeti „istenkomplexusát”, vagy legalábbis azt a meggyőződést, hogy immár ő áll mások fölött.
Lenyűgöző volt számomra ez a fokozatos átalakulás és szerepcsere. Frankenstein története szinte eltörpült a lény sorsa mellett. Őszintén szólva teljes mértékben a teremtmény mellé álltam. Tudtam azonosulni a félelmeivel, az ismeretlennel szembeni bizonytalanságával, a sikertelenségből fakadó dühével és a vágyakozásával. Mindez akkor is hatással volt rám, ha erkölcsileg több döntése is megkérdőjelezhető volt.
Próbáltam megszabadulni a rosszkedvemtől, de a tudás elmélyíti a bánatot. Bár maradtam volna örökre az erdőben, ahol megláttam a napvilágot! Bár, mint akkor, ne tudnék, ne éreznék többet, mint éhséget, szomjúságot és meleget!
Olvasás közben rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Hol van az a pont, amikor el kell engednünk a tetteinket és azok következményeit? Meddig terhel bennünket a felelősség? A félelem és a gyávaság valóban lehet annyira erős, hogy a racionalitásnak már esélye sincs megszólalni? Frankenstein akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor létrehozta a teremtményt, vagy akkor, amikor elutasította őt? És vajon a lénynek valóban szükségszerű volt a sötétebb oldal felé fordulnia?
Számomra a Frankenstein egy regény a magányról, az együttérzésről és a vágyak beteljesülésének reményéről. Arról, hogy képesek vagyunk-e kitörni az áldozatszerepből, vállalva ennek minden következményét, vagy éppen az bizonyul könnyebb útnak, ha feladunk mindent, és hagyjuk, hogy a körülmények határozzák meg az életünket.
Talán éppen ezért működik még közel kétszáz évvel a megjelenése után is. Mert miközben a legtöbben a szörnyet látják benne, Mary Shelley valójában arra kérdez rá, hogy mitől válik valaki szörnyeteggé. A válasz pedig korántsem olyan egyértelmű, mint elsőre gondolnánk. Kevés olyan klasszikus létezik, amely ennyi kérdést hagy maga után, és ennyire eltérő értelmezésekre ad lehetőséget. Már ezért is kiváló választás volt közös olvasmánynak.
