Az utóbbi időben valahogy teljesen beszippantott a japán irodalom. Murakami Haruki után Kavakami Mieko következett, majd Ishiguro, és amikor új olvasmányt kerestem, úgy éreztem, továbbra se szeretnék kiszakadni ebből a közegből. Mivel Kavakami Mieko előző könyve, Az éj szerelmesei kifejezetten tetszett, adta magát, hogy frissen jöjjön tőle a következő. Így került sorra a Nacu nyara.
A fülszöveg alapján azért egy kicsit tartottam a könyvtől. Olyan témákat ígért, amelyek elsőre nem feltétlenül álltak közel hozzám, de úgy voltam vele, hogy Kavakami egyszer már bizonyított nálam, ezért megérdemel még egy esélyt. Utólag azt mondhatom, nagyon jól tettem, hogy megadtam neki.
Már nagyjából húsz oldal után azt éreztem, hogy megfogott a történet. Kavakami ismét nagyon gyorsan elérte nálam azt, amit Az éj szerelmeseinél is, valahogy egészen közel hozta a szereplőit. Nem feltétlenül történnek velük folyamatosan hatalmas dolgok, mégis érdekelni kezdett, hogyan gondolkodnak, mitől félnek, mire vágynak, és hogyan próbálnak boldogulni a saját életükkel.
A regény két részre tagolódik. Az első felében két testvér kapcsolatát, illetve az egyikük kislányát ismerjük meg közelebbről. Már ebben a részben rengeteg olyan kérdés előkerül, amely túlmutat a konkrét szereplők történetén. Mit jelent nőnek lenni? Hogyan viszonyulunk a saját testünkhöz? Mennyire határozza meg az önmagunkról alkotott képünket az, amit a környezetünk vár tőlünk? És milyen lehet mindezt egy felnőtté váló lány szemszögéből megtapasztalni?
Kavakami nagyon érzékletesen mutatja meg azokat a dilemmákat, amelyekkel a szereplői szembesülnek. Érdekes volt számomra mindezt férfi olvasóként megtapasztalni, mert időnként szinte zavarba ejtően intim közelségből engedett bepillantást olyan élethelyzetekbe és gondolatokba, amelyekkel egyébként valószínűleg soha nem találkoznék ilyen formában. Furcsa érzés volt ennyire közel kerülni hozzájuk, ugyanakkor éppen ettől váltak nagyon valóságossá.
Ahogy haladtam előre, egyre több réteg kezdett megmutatkozni. A testvéri kapcsolat mellett megjelent az önelfogadás, az öregedés, a saját testünkkel való kapcsolatunk, a társadalmi elvárások kérdése, és természetesen azok a traumák is, amelyeket az ember sokszor hosszú éveken keresztül cipel magával. Kavakami pedig mindezt úgy tudja bemutatni, hogy közben nem érzem azt, hogy folyamatosan meg akarja mondani, mit kell gondolnom.
A könyv második fele jó néhány évvel később játszódik, és ez eleinte meglehetősen nagy váltásnak tűnt. Olyan érzésem volt, mintha egy új történetbe csöppentem volna. Közben persze folyamatosan érkeztek a visszacsatolások az első részhez, így lassan összeállt, miért volt szükség erre.
Itt már sokkal hangsúlyosabban kerül elő a gyerekvállalás, az anyaság, az egyedüllét és általában a szülői lét kérdése. Ráadásul Kavakami nem egyetlen nézőpontból próbál választ adni ezekre. Éppen ellenkezőleg, mintha szándékosan körbejárná a témát, és minden oldalról megmutatná.
Mit jelent családot alapítani? Feltétlenül szükség van-e a hagyományos értelemben vett családra ahhoz, hogy valaki gyereket vállaljon? Mit jelent egyáltalán apának vagy anyának lenni? Mennyire határozza meg az embert az, hogy honnan származik? És mit jelent valójában tartozni valahová?
Egyedülálló anya, árván felnövő gyerek, saját származását kereső ember. Ugyanaz a kérdés egészen más jelentést kap attól függően, hogy kinek a szemszögéből nézzük. És persze újra és újra előkerül a megfelelés problémája is. Hogyan lehet megfelelni másoknak? Egyáltalán kell-e? Hol húzódik a határ a társadalom által kijelölt út és aközött az élet között, amelyet valóban mi szeretnénk élni?
A második résszel valamivel lassabban haladtam, de nem azért, mert kevésbé érdekelt volna. Inkább az ellenkezője történt. Olyan mennyiségű erős téma sorakozott fel benne, hogy időnként egyszerűen kellett egy kis idő, hogy átgondoljam az olvasottakat.
Ráadásul férfiként több olyan kérdéssel is egészen közvetlenül szembesített a regény, amelyekről ritkán olvasok ennyire nyíltan. Kavakami azonban még a legintimebb vagy legkényelmetlenebb témákat sem öncélúan használja. Nem a meghökkentés a célja, hanem az, hogy beszéljen valamiről, amiről egyébként hajlamosak vagyunk hallgatni.
Talán éppen ez az egyik dolog, amit mostanra a legjobban szeretek Kavakami Miekóban. Elképesztően jól ábrázolja az emberi gondolkodást és az emberi lelket, miközben a szereplőkön keresztül egy egész társadalom működéséről is mesél. Megmutatja a japán szokásokat, a társadalmi elvárásokat és azokat a tabukat, amelyekről sokszor még azok is csak óvatosan beszélnek, akik egyáltalán szóba hozzák őket. Mindehhez pedig gyakran társul valamiféle szégyenérzet, megfelelési kényszer vagy félelem attól, hogy mit gondolnak majd mások.
Mégis nagyon finoman van összehangolva az egész. Olvasás közben időnként egészen különös érzésem támadt. Mintha egy regény és egy dokumentumfilm keverékét kapnám. Miközben egyéni sorsokat követek és egyre közelebb kerülök a szereplőkhöz, rengeteget tanulok egy számomra idegen társadalomról és gondolkodásmódról is. Ez a kettősség pedig számomra kifejezetten izgalmassá teszi Kavakami stílusát.
Talán nem véletlen, hogy egymást követően ez már az ötödik japán regényem volt. Mostanra azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, megkedveltem ezt az irodalmi közeget. Szeretem azt a fajta szemléletet, ahogyan ezek a könyvek az emberi kapcsolatokról, a magányról, a társadalomról vagy éppen az egyén helyéről gondolkodnak. Számomra még mindig ismeretlen terület, és talán pontosan ezért van bennem folyamatos kíváncsiság iránta. Minden újabb könyvnél úgy érzem, hogy egy kicsit közelebb kerülök hozzá, közben pedig mindig találok valamit, ami meglep.
A Nacu nyara számomra végül egyértelműen ötcsillagos élmény lett. Különleges, elgondolkodtató, és olykor drámai regény, amely rengeteg olyan témára irányítja rá a figyelmet, amelyekről igenis érdemes lenne többet beszélnünk. Ugyanakkor nem kizárólag tabukról szól. A különleges és sokszor kényelmetlen kérdések mellett ott vannak azok a teljesen hétköznapi érzések is, amelyekkel szinte minden ember találkozik. Egyedüllét, gyász, bizonytalanság, az önelfogadás, az öregedéstől való félelem, a valahová tartozás vágya és az örök kérdés, hogy a saját életünket éljük-e, vagy azt, amelyet mások elképzeltek számunkra.
Miközben egy tőlem távoli kultúráról olvastam, újra és újra olyan érzésekkel találkoztam, amelyek egyáltalán nem voltak idegenek.
