Patrick Ryan Vadgesztenye című regénye valószínűleg nagyon sokáig várakozott volna az olvasandó könyveim listáján. Tetszett a borító, érdekesnek hatott a fülszöveg. Azonban nem rohantam érte, hogy olvassam. A kiadótól viszont kaptam egy példányt a kötetből, biztos voltam benne Krisztián nem véletlenül küldte nekem. Jól ismeri már az ízlésemet, tudja, milyen történetek tudnak nálam működni, és mik azok a könyvek, amelyekben valószínűleg találok majd valamit magamnak. Kíváncsiságból bele is kezdtem, az első nagyobb sóhajokig nem is kellett sokat várnom.
Az elején ugyanis azt éreztem, hogy egy kicsit túlírt. Persze nem akartam rögtön az elején, néhány fejezet után leírni, ezért haladtam tovább, de nagyjából az első száz oldal hasonló tempóban telt. Szépen, lassan, finoman ismertük meg a szereplőket és az életüket, én pedig közben vártam, hogy történjen valami, ami egy kicsit kizökkent. Szerencsére a váltás jókor érkezett, mert bevallom, már kezdtem kissé unni a történetet. Új szereplők jelentek meg, új irányok és fordulatok jöttek, és ettől én is újra kíváncsi lettem arra, hogy merre tartunk.
Ahogy haladtam tovább, azt éreztem, szinte mindenki elveszett ebben a történetben. Mintha senki sem azt az életet élné, amelyet valójában szeretne. Bevallom, egy idő után már szinte ki voltam éhezve valami pozitívabb dologra, mert egyre erősebben telepedett rá a történetre és rám is a melankólia. Ugyanakkor kezdett nagyon valóságosnak is hatni. Ismerős életek és sorsok köszöntek vissza az oldalakról. Döntések, amelyekkel nem azt érjük el, amit szeretnénk, hanem azt, amit a körülmények megengednek számunkra. Amit kevésbé érzünk veszélyesnek. Vajon hol végződik az alkalmazkodás, és hol kezdődik az a pont, amikor már csak elfogadjuk, hogy nem azt az életet éljük, amelyre valaha vágytunk?
Olvasás közben sokat gondolkodtam azon is, hogy tulajdonképpen mit szeretne nekem elmondani a szerző. Mi ennek a történetnek az üzenete? Talán az, hogy alkalmazkodunk, kompromisszumokat kötünk, beletörődünk abba, ami jutott nekünk, még akkor is, amikor pontosan tudjuk, hogy mindez nem tesz igazán boldoggá? Ahogy haladtam előre, egyre több rétege lett a történetnek, és meglepően sok téma került elő. Anyaság, háború, szeretet, hallgatás, alkalmazkodás, a valódi családi minták hiánya, különböző generációk és természetesen azok a traumák, amelyeket az ember sokszor éveken keresztül cipel magával.
A regény utolsó harmadában aztán megváltozott számomra az olvasás. Felpörgött a történet, egyre több minden történt, ugyanakkor egyre erősebben lett úrrá rajtam valamiféle szomorúság is. Sokáig nem éreztem kiemelkedőnek a regényt. Átlagosnak címkéztem. A kötet első feléig még azt sem igazán értettem, miért küldték nekem ezt a könyvet. A végéhez közeledve azonban elkezdtem átértékelni mindent. Rájöttem, hogy ezt a regényt nem lehetett volna száz vagy akár kétszáz oldal után igazán megítélnem. Egyben kellett látnom az egészet. Végig kellett mennem ezen az úton a szereplőkkel, mert valahol maga az út a történet lényege.
A Vadgesztenye végül arról szólt, hogy milyen leélni egy életet. Nem pusztán élni, hanem úgy magunk mögött hagyni az éveket, hogy közben ott vannak velünk a korábbi döntéseink, az elszalasztott lehetőségeink, a hibáink és azok a titkok, amelyeket már olyan régóta őrzünk, hogy szinte a személyiségünk részévé váltak. Mennyi mindent viszünk tovább magunkkal csak azért, mert egyszerűen nem mertük kimondani? Minél tovább hallgatunk, annál nehezebb eldönteni, hogy egy titok felfedése könnyebbséget hozna-e, vagy még több fájdalmat okozna. Van-e egyáltalán megfelelő pillanat az igazság kimondására? Vagy az ember egész életében képes arra várni, hogy majd egyszer elérkezik a megfelelő pillanat?
Közben pedig az évek múlásával csak öregszünk. A regény a végére nagyon szépen megmutatta azt is, hogy az öregedés nem feltétlenül egyenlő a veszteséggel. Egyre több év van a hátunk mögött, egyre több tapasztalatunk is lesz, másképp kezdünk tekinteni a saját döntéseinkre. Arra, amit jól csináltunk, arra, amit elrontottunk, és arra is, amin már semmilyen módon nem tudunk változtatni. Mintha az öregedés valamiféle tisztánlátást hordozna magában. Nem megoldást, és főleg nem feloldozást, inkább annak lehetőségét, hogy végre egy kicsit távolabbról lássuk azt az életet, amelyet addig leéltünk.
A regényben így fontos szerepet kapott az eltelt idő is. Az, ami előttünk van, és az, ami már mögöttünk. Mindkettő fontos, de még fontosabb az, hogy mit kezdünk vele. Mennyi ideig várunk valamire, mikor merünk változtatni, mikor fogadjuk el azt, amin már nem tudunk változtatni, és mikor tévesztjük össze az elfogadást a beletörődéssel.
A végére már nagyon sokat változott a regényhez való hozzáállásom. Az első száz oldalon még azt vártam, mikor indul végre be igazán a történet, a végén pedig már azt éreztem, nagyon kellett ez a lassú előrehaladás. Szükségem volt arra, hogy megismerjem ezeket az embereket, hogy lássam őket különböző élethelyzetekben. Ha csak a nagy fordulatokat, fontosabb eseményeket kaptam volna meg, valószínűleg egészen más lett volna a hatás. Így viszont nemcsak megtudtam, mi történt velük, hanem bizonyos értelemben végig is éltem velük.
Nehéz könyv volt. Nem feltétlenül az olvasása miatt, hanem azért, mert rengeteg szomorúságot kellett végigélnem a szereplőkkel együtt. Embereket láttam, akik nem mindig azt az életet élték, amit szerettek volna. Embereket, akik hibáztak, hallgattak, alkalmazkodtak, cipeltek valamit magukkal. Közben telt az idő és minden nehezebbé is vált volna. Közben mégsem tudom azt mondani, hogy kizárólag szomorú könyvként maradt meg bennem. Mert mintha végig ott lett volna a sorok között valamiféle remény is. Vagy aztán lehet csak én szerettem volna hinni abban, hogy mindig van lehetőségünk változtatni.
Furcsa, hogy az első oldalakon még azon gondolkodtam, végig akarom-e olvasni. Lassabb történet, ami a szépen fokozatosan vezet minket témáról témára, hogy a végén már egyben átértékeljük az egészet.
