Egy nehezen, kételyekkel induló történet, ahol semmi sem az, aminek látszik. Röviden ennyiben foglalnám össze Marie Vareille legutóbbi kötetét, a Mi, akik tudjuk ki volt Solange-t.
Célestine a családi tanyán nő fel, és eltökélten hisz abban, hogy a tanulás révén kiemelkedhet a földhözragadt paraszti élet tisztes, de kemény és szigorú, gyakran kilátástalan közegéből… Solange különös lány, nem érti, nem fogadja el a világot olyannak, amilyen, árván mozog benne. Őt az égbolt és a csillagok vonzzák, az a távoli, titokzatos univerzum, amelyre az otthonaként tekint, és amelyről azt reméli, hogy visszavárja, befogadja majd az ő menekülni vágyó lelkét. Négy rendkívüli nő története, akiknek háborúk, veszteségek, elhallgatott traumák, tiltott vágyak és kimondatlan titkok alakítják a sorsát.
Őszintén bevallom, az első benyomásom nem volt felhőtlen. A regény elejét egy kicsit hatásvadásznak éreztem, rögtön az első fejezetben belém akarta sulykolni a szerző, hogy itt bizony valami történni fog, és még a későbbiekben is újra és újra előkerült ez a sejtetés. Ez nekem az elején elvette egy kicsit a kedvemet, mert jobban szerettem volna én magam felfedezni a történetet. Emiatt kissé eltávolított magától a kötet, lassúnak, helyenként talán egy kicsit sótlannak is éreztem, miközben folyamatosan egyfajta „készenlétben” olvastam, felkészülve arra, hogy mikor jön a nagy meglepetés.
Aztán persze megérkezett az első fordulat, ami azért megmosolyogtatott és meglepett. Innentől kezdve pedig már javult az értékelésem. Nagyjából két nap alatt el is olvastam. Az utolsó 40-50 oldal már kifejezetten beszippantott és nagyon tetszett. Bár végig ott motoszkált bennem egy kis kétkedés, hiszen az egész könyv úgy volt hangolva az elejétől fogva, hogy itt semmi sem az, aminek látszik. A lezárás bőven kárpótolt a nehezebb indulásért.
A történet ugyanis sokkal többről szól, mint puszta csavarokról. Megjelenik benne a generációs örökség, az öröklődő minták és traumák súlya, valamint a régi korok világa, legyen szó a korabeli életkörülményekről, a női szerepekről vagy akár az abortusz tabujáról. Tényleg egyfajta időutazáson vesz részt az olvasó, és mivel ennyi húsbavágó témát érint, szinte mindenki talál benne valamit, amire rá tud hangolódni, vagy amin tud dühöngeni. Vajon mikor, hogyan törhető meg a családi nehézségek átka? Mikor jutnak el az emberek egy olyan szintre, amikor már mernek őszinték lenni? Tényleg magunk mögött hagyhatjuk a múltat? Napjainkban könnyebb a nők helyzete?
Összességében Marie Vareille nagyon jól ír. A Győri Könyvforgatóknál ez volt a novemberi közös könyv, és ebből a szempontból azt hiszem jó választásnak bizonyult. Rengeteg rétege és olyan szereplője van, akikről lehet, sőt, talán muszáj is beszélgetni. Sajnálom, hogy nehezen indult a kapcsolatunk, de aki szereti a hosszú családtörténeteket, és szívesen olvas generációkon átívelő sorsokról és nehézségekről, annak bátran ajánlom!
















