Az egyedüllét és a magány kérdése szerintem egy nagyon érdekes és izgalmas téma. Nem igazán emlékszem, hogy korábban találkoztam olyan regénnyel vagy pszichológiai könyvvel, amely kifejezetten ezzel foglalkozott volna. Éppen ezért örültem, amikor megjelent Daniel Schreiber Egyedül című kötete. A szerző többek között arra keresi a választ, hogy lehet-e boldogan élni egyedül, és miért tekintünk sokszor furcsán azokra, akiknek nincs párkapcsolatuk. Vajon tényleg szerencsétlenek, vagy valamilyen rossz tulajdonságuk miatt alakult így az életük? Schreiber elsősorban a saját tapasztalatain keresztül foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.
Alapvetően tetszett a könyv, egészen jó gondolatokkal találkoztam benne. Érdekes volt például, ahogyan bemutatta, hogy mennyi minden befolyásolhatja az ember érzéseit és a társas kapcsolatait. Legyen szó a baráti körünkről, a Covid-járvány hatásairól vagy akár a depresszióról. Ugyanakkor olvasás közben elég sok ellenérzésem is kialakult bennem, leginkább azért, mert folyamatosan a saját életemmel próbáltam összehasonlítani a szerző tapasztalatait.
Én egy egyszerű, átlagos, hétköznapi embernek tartom magamat, és valahogy azt éreztem, hogy Schreiberrel egészen különböző világban élünk. A könyvből nekem az jött le, hogy ő egy jóval kiváltságosabb helyzetben van, és emiatt más problémák foglalkoztatják, másképpen közelít bizonyos kérdésekhez. Ez önmagában persze nem baj, csak így nehezebben tudtam azonosulni azzal, amit olvastam.
A másik dolog, amit hiányoltam, az egyfajta mélyebb érzelmi megközelítés volt. Valamiért sokkal több szomorúságra, kételkedésre, önostorozásra és belső vívódásra számítottam. Én is szeretek egyedül lenni, sőt időnként kifejezetten igénylem, hogy elvonuljak, és egy kicsit csak magammal foglalkozzak. Ilyenkor azért óhatatlanul előkerülnek bizonyos kérdések. Hogy mit csináltam jól vagy rosszul, min tudnék változtatni, milyen nehézségekkel kellene foglalkoznom. Ezeket a gondolatokat és érzéseket valahogy kevésbé találtam meg a könyvben, pedig talán éppen ezekre lettem volna a leginkább kíváncsi.
Aztán persze arra is rájöttem, hogy valószínűleg nem is lehet egységesen beszélni az egyedüllétről és a magányról. Egészen másképpen élheti meg az, aki jobb anyagi helyzetben van, mint az, aki mindennapos nehézségekkel küzd. Más lehet egy fiatalnak vagy egy idősebb embernek, egy nőnek vagy egy férfinak. És még az sem mindegy, hogy valaki saját döntéséből van egyedül, vagy egyszerűen így alakult az élete.
Összességében érdekes olvasmány volt, de nem egészen azt kaptam, amire számítottam. A téma jó, a felvetett kérdések is érdekesek, csak a szerző megközelítése sokszor távol állt tőlem. Inkább egy személyes nézőpontként tudok tekinteni a könyvre, nem pedig olyan írásként, amely általánosan meg tudná fogalmazni, milyen egyedül élni. Aztán mindenki eldöntheti, hogy a saját tapasztalatai alapján mennyire tud azonosulni Schreiber gondolataival.
