Valamikor 2017-ben vettem meg Christopher McDougall Futni születtünk című könyvét. Nem emlékszem milyen felindulásból, mert tavaly szeptemberig a futás olyan távol állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Viszont aktív futóként már úgy éreztem, itt az ideje annak, el is olvassam. A kötet egy rejtőzködő törzsről, a tarahumarákról szól. Ők nem foglalkoznak a legújabb futócipőkkel vagy edzéstervekkel, egyszerűen csak futnak, mert a szabadságot és a jelen pillanatot keresik. 80 – 100 kilométereket könnyedén teljesítenek. Elképesztő a teljesítményük. A kötetben a szerző bemutat még több ismert ultrafutót, beszél futási technikáról, sportiparról, és arról, mi minden történik azon idő alatt mikor a kilométereket rójuk.
Ahogy olvastam, párhuzamot vontam a saját futásaimmal is. Rájöttem, hogy a legfelszabadítóbb élményeim akkor születtek, amikor mindenféle elvárás és stressz nélkül indultam útnak. Nem mértem az időt, nem foglalkoztam a távolsággal, csak a futás örömére koncentráltam. Ilyenkor éreztem igazán, hogy a futás nemcsak sport, hanem egyfajta meditáció is. Így futottam le öt hónap után az első félmaratonomat is. Elkapott a flow.
És ha valóban meg akarom érteni a rarámurikat, látnom kellett volna, amikor az a 95 éves ember legyalogolt 40 kilométert a hegyeken át. És mit gondolok, miért tudta ezt véghezvinni? Hát azért, mert soha nem mondta neki senki, hogy nem tudja. Nem mondta neki senki, hogy valahol egy öregotthonban kéne haldokolnia. Mert tudd meg, saját elvárásai szerint él az ember.
A Futni születtünk egyszerre érdekes és szórakoztató, tanulságos és inspiráló. Kifejezetten olvasmányos és remekül megírt ismeretterjesztő kötet. Nem tudom megmondani mikor olvastam utoljára ilyet. Ez sokkal többről szól, mint a futásról. Kitartás, társadalom, összetartás és egy olyan ismeretlen népről, akiktől rengeteget tanulhatunk.
