Neige Sinno: Nyomorult tigris – egy trauma árnyékában

Vannak könyvek, amelyekhez nem lehet könnyedén közelíteni. Nem szórakoztatni akarnak, hanem szembesíteni, kérdéseket feltenni, és olyan valóságot mutatni, amelyről sokszor inkább hallgatnánk. Neige Sinno Nyomorult tigris című kötete pontosan ilyen. Egy vallomás, amely nem csak egyéni traumáról beszél, hanem arról is, hogyan viszonyul a társadalom a gyermekeket ért bántalmazáshoz és az arról való hallgatáshoz. Olvasóként az ember egyszerre érzi magát tehetetlennek és felelősnek, mert az efféle történetek rávilágítanak, mennyire fontos, hogy szembenézzünk azzal, amiről hajlamosak vagyunk hallgatni. 

A könyv a szerző életrajza, ahol mesél arról a rengeteg borzasztó élményről, zaklatásról, amit 6-7 éves korától fogva elszenvedett a mostohaapja által. Azon túl, hogy beszámol az átélt traumákról, mesél arról is, mit jelent számára a feldolgozás, mit érzett lélekben és testben. Hogyan keveredett a hallgatás, bűntudat érzete számára. Háromszor álltam neki az olvasásnak, de egy oldal után mindig azt éreztem én erre nem vagyok felkészülve. Az eleje már sokkolt és egy zsigeri ellenállást váltott ki belőlem.  

Ugyanakkor kicsit azt is éreztem, azzal, hogy ha nem olvasom el, mintha cinkossá válnék, homokba dugnám a fejemet. Mert az ilyen történetek megrázóak és fájdalmasak, egyúttal tanulságul is szolgálnak abban, fontos beszélni és hangot adni a gyerekeket ért bántalmazásról. Legyen az bármennyire is megterhelő. A szerző ebből a szempontból kiválóan megtalálta azt a hangot, hogy nem húzott le az életről, hanem kellő odafigyeléssel, empátiával és őszintén mesélt. Fura, de azt kell mondanom, olvasmányos. Gondolatébresztő és figyelem felhívó, miközben megpróbál azon a határon mozogni, hogy megtartsa az olvasót és ne a borzalmakra emlékezzen a könyvből, hanem arra, mint társadalom, mit kellene észrevenni, mit kellene cselekedni. 

Egy nap aztán megértettem, hogy az egésznek – a megerőszakolásnak, a gyerekkornak, a családnak – vége. Most már élhetem az életem. Elhittem, hogy szabad vagyok. Csakhogy az ember sosem teljesen szabad, merthogy semmi sem ér véget igazán, és ha valaki mássá válunk, a sötétben élő oldalunk akkor is folytatja tovább az útját. A mostohaapám már nem volt a közelemben. Nem érhetett el. Kiléptem a világba, találkoztam emberekkel, beszéltem, nevettem, és ő nem kaphatott el. Csakhogy lehettem én akárhol, egyszer csak hátranéztem, és láttam az árnyékát.  

A szerző az írás során rengeteg hasonló, ismert kötetre hivatkozik, ad ismertetőt vagy elemzést. Például Nabokov hírhedt Lolitájáról is sokat olvashatunk. Teljesen más ezek után kézbevenni és olvasni azt hiszem.  

Picit azt érzem, hiába írta meg a könyvet a szerző, mégis sem fejezte be igazán a traumájának feldolgozását. És talán épp ezért hat ennyire, mert nem kész válaszokat kínál, hanem kérdéseket hagy bennünk, amelyekkel nekünk is szembe kell néznünk.