Nem olyan régen Stockholmban jártam, ahol láttam egy ismerősnek tűnő arcot. Legalábbis néhány pillanatig teljesen meg voltam győződve arról, hogy Nelio Biedermann, a Lázár szerzője áll előttem. Egy az egyben úgy nézett ki, mint ő. Persze hamar kiderült, hogy nem az író volt az, az egész helyzet annyira vicces volt, hogy eszembe juttatta, a Lázár már jó ideje ott vár rám otthon a könyvespolcon. Talán végre el kellene olvasnom.
Egyébként is tervben volt, csak szándékosan vártam vele. A megjelenése körüli hatalmas figyelem nálam valamiért inkább kontraproduktívan működött. Minél többször találkoztam vele, minél többen olvasták és ajánlották, annál kevésbé éreztem azt, hogy nekem is azonnal neki kell állnom. Szerettem volna megvárni, amíg egy kicsit elül körülötte a hype, és lehetőségem lesz úgy olvasni, hogy nem mások véleménye és lelkesedése határozza meg az elvárásaimat.
Az első nagyobb fejezettel meglepően gyorsan végeztem. Eleinte azért tartottam egy kicsit attól, hogy a sok név és szereplő között elveszek majd, és folyamatosan azon kell gondolkodnom, ki kicsoda és hogyan kapcsolódik a többiekhez. Ez azonban nagyon hamar elmúlt. Rövidek a fejezetek, a történet pedig annak ellenére gördülékenyen halad, hogy maga a cselekmény egyáltalán nem nevezhető rohanósnak. Sőt, sokáig azt sem igazán tudtam, hová fog kifutni az egész. Lesz vajon egy nagy fordulat? Történik valami, ami teljesen megváltoztatja majd a kötet hangulatát? Egy idő után már nem is vártam ilyesmit.
Sokkal inkább átadtam magam annak a különleges atmoszférának, amely már az első oldalaktól kezdve jelen volt. Volt benne valami meseszerű. Néha szinte meditatívnak éreztem az olvasását. Lassan hömpölygött előttem egy család története, én pedig egyszerűen csak sodródtam vele. Más könyvnél talán zavart volna ez a lassúság. Itt viszont azt éreztem, pontosan erre van szükség. Nem az volt a fontos, hogy minél hamarabb történjen valami, hanem az, hogy legyen időm megfigyelni ezeket az embereket. Miközben betekintést kapunk egy olyan arisztokrata világba, amely első pillantásra szinte irigylésre méltónak tűnhet. Vagyon, társadalmi rang, kiváltságok, egy olyan életforma, amelyről kívülállóként könnyű azt gondolni, hogy biztonságot és gondtalanságot jelent. Aztán egyre közelebb kerülünk hozzájuk, és kiderül, hogy ez a világ közel sem olyan makulátlan, mint amilyennek távolról látszik.
Talán ez volt a legérdekesebb dolog a könyvvel kapcsolatban. Egy idő után már nem a gazdag nemesi ranggal rendelkezőket láttam, hanem embereket. Embereket, akiknek ugyanúgy vannak félelmeik, veszteségeik, rossz döntéseik, vágyaik és titkaik. Csak éppen más a körítés. Más, talán picivel előnyösebb helyzetből indulnak. És minél tovább olvastam, annál inkább az járt a fejemben, vajon mennyire különböznek tőlünk?
Persze más világban élnek, más lehetőségekkel és más társadalmi elvárásokkal. Közben azonban az érzések meglepően ismerősek. A családi konfliktusok, a megfelelési kényszer, a veszteségek, a szeretet iránti vágy vagy éppen az, hogy mennyi mindent cipelünk magunkkal, amit őseinktől kaptunk örökül.
Ahogy telik az idő, szereplők jönnek-mennek, a történelem pedig folyamatosan alakítja körülöttük a világot. Nekem pedig egyre erősebb lett az az érzésem, hogy itt nem egyetlen ember története a fontos. Hanem maga a családé. Az, ahogyan bizonyos érzések, nehézségek, küzdelmek és démonok tovább öröklődnek. Változik a világ, változnak a körülmények, mégis vannak dolgok, amelyek újra és újra felbukkannak.
Szerencsére nem vált nyomasztó történetté. Sokkal inkább valamiféle melankólia lengte körül az egészet. Miközben kívülről figyeltem ennek a családnak az életét, folyamatosan ott volt bennem az érzés, hogy mennyire más néha a látszat mögötti élet.
Nem gyakran olvasok családregényeket, ezért különösen meglepett, mennyire jó érzés volt végigkövetni ezt a családot. Néhány nap alatt be is fejeztem a könyvet, ami azért is érdekes, mert a Lázár egyáltalán nem próbált folyamatos fordulatokkal befolyásolni, olvassam tovább. Nem is volt rá szüksége. A szerző nagyon jól mesélt.
Visszafogott. Érzelmes, de nem akar mindenáron meghatni. Használ jelzőket és képeket, mégsem éreztem túlírtnak. Mintha Biedermann pontosan tudná, mikor kell egy kicsit többet mondani, és mikor kell egyszerűen továbbengedni a történetet. Nagyon jó arányokkal dolgozik. Ha ugyanez a történet túlírt, modoros vagy túlzottan érzelgős lett volna, valószínűleg egészen más élményt adott volna. Így viszont volt benne valami természetesség, amivel könnyű volt haladni.
A végére kaptam egy szép, melankolikus családtörténetet az idő múlásáról, a látszat mögött megbújó életekről és arról, hogy bizonyos érzéseket, terheket és küzdelmeket milyen könnyen továbbadunk egyik generációról a másikra.
Tetszett a hangulata. A lassúsága. A szereplők jövés-menése. Az idő múlása. A végén pedig eszembe jutott, hogy amúgy ezt egy 23 éves fiú írta. Valaki ilyen fiatalon, hogy tud ennyire magabiztosan bánni a szavakkal? Nem egyszerűen arról van szó, hogy szépen ír. Sokkal inkább az lepett meg, érettnek, magabiztosnak éreztem a történetmesélést.
Szóval jönnek a hűvösebb őszi esték, pont ideális elvonulni ezzel a kötettel és lelassulni.
