Az idei Booker-díj kapcsán figyeltem fel ismét Douglas Stuart nevére. Amikor megláttam, hogy az író újra a jelöltek között szerepel, eszembe jutott, hogy a Shuggie Bain már nagyon régóta ott várakozik a könyvespolcomon. Rengeteget hallottam róla, tudtam azt is, hogy Stuart ezzel a regényével nyerte el korábban a Booker-díjat, mégis újra és újra elhalasztottam az olvasását. A mostani jelölés azonban ismét kíváncsivá tett, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy végre levegyem a polcról.
Arra azért számítottam, hogy nem lesz könnyű olvasmány. A regény már az első néhány oldalon szinte belecsap a közepébe, és nagyon hamar előrevetíti, milyen világba fogunk belépni. Shuggie, a családja, a pénztelenség, a párkapcsolati problémák és az egymással is nehezen boldoguló családtagok szinte azonnal világossá tették, hogy itt bizony tragédiákból és nehézségekből nem lesz hiány. Mégsem voltam teljesen felkészülve arra, hogy közel ötszáz oldalon keresztül mennyire nyomasztó lesz majd nekem ez a történet.
A regény számos társadalmi problémát érint. Előkerülnek például a vallási különbségekből fakadó konfliktusok is, bár ezeket nem feltétlenül éreztem annyira hangsúlyosnak, mint amire előzetesen számítottam. Sokkal erősebben telepedett rá az egész történetre valami általános és nehezen körülírható kilátástalanság. Olvasás közben szinte folyamatosan szomorúságot éreztem, és volt az egésznek egy kifejezetten kellemetlen, nyomasztó atmoszférája.
Érdekes módon a cím ellenére egy idő után azt sem éreztem, hogy feltétlenül Shuggie lenne a történet egyértelmű középpontja. Legalább ennyire meghatározóvá vált számomra az édesanyja, Agnes és az alkohollal folytatott küzdelme.
A könyv feléhez közeledve is csak egyetlen kifejezés jutott folyamatosan eszembe, mégpedig az, hogy ez egy elképesztően nyomorúságos regény. És itt a nyomorúságot nem kizárólag anyagi értelemben értem. Természetesen ott van a pénztelenség és a munkanélküliség, de ennél sokkal többről van szó. Nyomorúságosak az emberi kapcsolatok, a családok működése, a mindennapok. És mindez nemcsak Shuggie családjára igaz. Szinte az egész környezetet áthatja. Kegyetlenség, erőszak, szavakkal való bántalmazás.
Talán éppen ez volt számomra az egyik legmegrázóbb része a regénynek. Nem egyetlen rosszul működő család történetét látjuk, hanem egy egész közeget, amely mintha folyamatosan tovább élteti önmagát generációról generációra. Az járt a fejembe, mi történik az emberrel, ha eleve egy olyan környezetbe születik, ahol alig lát maga előtt pozitív lehetőséget? Mit tesz velünk a tartós pénztelenség és a munkanélküliség? Mennyire határozza meg az életünket az, ahonnan indulunk? És tényleg ennyire nehéz ebből kitörni? Olvasóként könnyű lenne kívülről azt mondani, miért nem változtatnak? Miért nem mennek el? Miért nem szedik össze magukat? Miért nem próbálnak valami mást?
A Shuggie Bain azonban nagyon erősen szembesített azzal, hogy talán ezek a kérdések sem ennyire egyszerűek. Az akaraterő önmagában vajon mire elég, amikor minden más, például a környezetünk is ellenünk dolgozik? Ha valaki éveken vagy akár generációkon keresztül ugyanazokat a mintákat látja maga körül, honnan tudhatná, hogyan kellene másképp élni? És hol van az a pont, amikor az ember vágyai és céljai egyszerűen elkezdenek eltűnni? Vajon létezik az a szintű kilátástalanság, ahol az ember már nem is vágyik egy jobb életre? Vagy a vágy továbbra is ott van, csak egy idő után már nem hiszi el, hogy valaha elérheti?
Néha felvillant valami, amit könnyen reménynek lehet érezni. Egy-egy pillanatra én is elhittem, hogy talán most más irányba indul a történet. Hogy valaki képes lesz kilépni abból az örök körforgásból, amelyben addig élt. Hogy most végre történik valami, ami után jobb lesz. Aztán a regény nagyon gyorsan visszarángatott a valóságba.
Újra ott találtam magam ugyanabban az alkoholgőzös, kegyetlenséggel, fájdalommal, bánattal és dühvel teli világban. Mintha a könyv minden alkalommal, amikor egy kicsit hinni kezdtem valamiben, figyelmeztetett volna arra, hogy ebben a közegben nem elég egyszerűen eldönteni, hogy holnaptól minden más lesz.
A család. A pénztelenség. A függőség. A munkanélküliség. A környezet. A korábbi traumák. A megszokott minták. Az emberek, akik ugyanabban a körforgásban élnek. És egy idő után már az is kérdésessé válik, hogy hol végződik az egyéni felelősség, és hol kezdődik annak a közegnek a hatalma, amely valaki egész életének meghatározó szereplője.
Talán ezért volt annyira nehéz számomra az olvasás. Nem csak azért, mert szomorú dolgok történnek benne. Szomorú történeteket olvastam már bőven. A Shuggie Bain sokkal inkább azért nyomasztott, mert szinte következetesen elvette tőlem a reményt. Talán ez benne a legkegyetlenebb.
Mire végül befejeztem a regényt, nehezen találtam a megfelelő szavakat arra, mit is érzek. A legerősebb továbbra is a szomorúság és a nyomasztó kilátástalanság maradt. Ez a könyv bizony le tudja hozni az embert az életről. Közel ötszáz oldal, amelyből számomra elsősorban a nehézségek, a fájdalom és a folyamatos reménytelenség maradt meg. Viszont, valahol mégis megjelenik az a remény, amelyet a könyv olvasása közben annyira hiányoltam. A Shuggie Bain erősen merít a szerző saját életéből, abból a közegből, amelyből ő is érkezett. Stuart végül képes volt kitörni belőle, továbblépni, majd íróként éppen ebből az élményből megalkotni ezt a regényt, amely végül meghozta számára a Booker-díjat. Talán ez ad reményt végül a változásra.
