A Nincs időm olvasni kihívás októberi közös könyve Péterfy-Novák Éva Pedig szerethettelek volna című regénye volt. Korábban már olvastam a szerzőtől, és nagyon szerettem a történeteit. Szerintem nagyon jól ír, érzékenyen tud hozzányúlni bizonyos témákhoz, így most is arra számítottam, hogy egy elég erős kötetet fogok olvasni. Ami végül így is lett, bár az indulásom nem volt éppen zökkenőmentes.
Az első néhány oldalt ugyanis háromszor kezdtem el. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy éppen hol vagyunk, ki beszél, ki kicsoda, és egyáltalán kinek a történetét olvasom. Valahogy teljesen leblokkoltam, és őszintén szólva elég nehezen sikerült ezen túllendülnöm. Aztán nagyjából tíz oldal után egyszer csak ráhangolódtam az egészre és onnantól már nem volt megállás. Végül pedig két nap alatt elolvastam a könyvet.
A történet egy testvérpár kapcsolatát követi végig az 1940-es évektől egészen napjainkig. És hát finoman szólva sem nevezném harmonikusnak ezt a kapcsolatot. Rengeteg sérelem, harag és gyűlölet van közöttük, de igazából ez a fajta álságosság, rosszindulat és gonoszság szinte az egész környezetükre jellemző. A regény bemutatja, hogyan alakulnak ki ezek a viszonyok, hogyan változhatnak, vagy éppen miként maradhatnak meg állandóra.
Nagyon sok minden járt a fejemben olvasás közben. Folyamatosan próbáltam visszaidézni, hogy én mit tudok a saját családomról, a nagyszüleim vagy az őket megelőző generációk életéről. Milyenek lehettek akkoriban a testvéri kapcsolatok? Hogyan kommunikáltak egymással az emberek? Hogyan reagáltak a szülők a konfliktusokra? És egyáltalán, lehet valakit zsigerből gyűlölni úgy, hogy közben a saját testvérünk? Meg lehet szakítani egy ilyen köteléket, vagy az valamilyen formában mindig megmarad?
Az is sokszor felmerült bennem, hogy vajon abban az időben tényleg ennyire közömbösek voltak egymással az emberek, vagy egyszerűen másképpen kezelték az érzéseiket? Néha nehezen tudtam eldönteni, hogy amit olvasok, az mennyire lehetett valóságos, és mennyi benne az írói túlzás. Aztán ahogy haladtam előre, és egyre jobban megismertem a szereplőket, már egyáltalán nem éreztem kételyeket a történet valóságát illetően. A környezetemben is beszélgettem ezekről a dolgokról, sőt bizonyos jeleneteknek külön utánanéztem.
Hogy mennyi mindent hozunk magunkkal a családunkból, és mennyire természetesnek veszünk olyan dolgokat, amelyeket talán egyáltalán nem kellene. Hogy ki az áldozat egy adott helyzetben, és hogyan fordulhat elő, hogy valaki később éppen a saját sérelmeire hivatkozva bánt másokat. Egyáltalán meddig lehet a múltunkkal magyarázni azt, ahogyan viselkedünk?
Miközben egy másik család életét követjük, akarva-akaratlanul a sajátunkról is elkezdünk gondolkodni. Ha valaki hasonló közegben nőtt fel, vagy hasonló kapcsolatokat lát maga körül, talán segíthet neki a történet, hogy felismerjen bizonyos dolgokat, és ne jusson el ugyanoda, ahova a szereplők.
Összességében nagyon érdekes olvasmány volt, és tényleg rengeteg kérdést hozott elő belőlem. Nem mondom, hogy minden szereplőt megértettem, vagy hogy minden döntésükkel egyet tudtam érteni, de talán nem is ez volt a lényeg. Sokkal inkább az, hogy elgondolkodtam rajtuk, és közben olyan családi történeteket, kapcsolatokat és viselkedéseket is megpróbáltam más szemszögből nézni, amelyekről korábban talán nem is gondolkodtam ennyit.
Péterfy-Novák Éva pedig ismét megmutatta, hogy mennyire jól tud írni. Jó néhány kérdést itt hagyott bennem a történet. És azt hiszem, ezekről a kérdésekről legalább annyira érdemes beszélgetni, mint magáról a történetről.
