Évek óta ott várt a polcomon Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye. Ha jól számolom, a Válás Budán, Az igazi, Judit és az utóhang és az Eszter hagyatéka után ez volt az ötödik találkozásom vele. És most, a könyv után azt érzem, egy időre el is köszönünk egymástól.
Nem a történettel volt bajom. Értem, sőt, elismerem, hogy a barátság, a kimondatlan vágy, az érzelmi hűtlenség, a sértettség és az évtizedeken át hordozott keserűség témája erős. Két idős férfi ült egymással szemben, és egy egész élet elhallgatott kérdéseit, érzéseit próbálják egyetlen este alatt átbeszélni. Legalábbis az egyikük. Mintha egy bírósági per zajlott volna oldalakon keresztül.
Egy szó lebeg előttem: dagályos
A főbb gondom a stílussal volt. Nem azért éreztem nehéznek, mert nem érteném. Épp ellenkezőleg, átjött mit szeretne mondani a szerző. Azonban olyan érzésem volt, mintha a szöveg nem hívna párbeszédre, hanem kijelentene. Mintha azt mondaná: „Íme, az élet nagy igazsága, így van, és nem lehet másként.” Körülírva, megcsavarva, ünnepélyesen, megmásíthatatlan hangon. Hiányzott belőle számomra az együtt gondolkodás élménye. Ahol véleményt formálhatok, kételkedhetek, kérdéseim lehetnek. Itt most inkább csak egy kívülálló voltam.
Pedig Márai nagyon jól bemutatja, milyen az, amikor az idő nem begyógyítja a sebeket, hanem állandósítja azt. Amikor az ember úgy éli le az életet, hogy ott van a sértettség, a keserűség a mindennapjaiban. Ahogy olvastam jelképesen azt vártam, égjen le az a gyertya és mindenki menjen a saját útján tovább, esetemben egy új könyvvel.
Elgondolkodtam rajta, vajon túl fiatal vagyok-e ehhez. Vagy tapasztalatlan. Vagy egyszerűen most nem ez a lelki állapot talál meg. Aztán rögtön eszembe jutott, sokféle könyvet olvastam már, könnyebbet, nehezebbet, klasszikust, kortársat, és sok mindennel tudtam rezonálni. Így talán nem (csak) az időzítésen múlik. Inkább azon, hogy Márai világa számomra túlságosan zárt. Így a sokadik kötet után tényleg be kell látnom, hogy ő nem lesz az én íróm.
