Álmodozó embernek tartom magam. Gyakran eljátszom a gondolattal, milyen lenne egy másik életet élni, más döntéseket hozni vagy egyszerűen csak kiszakadni a hétköznapokból. Éppen ezért közel éreztem magamhoz Bódi Péter Hexagon című regényét, amely az alternatív valóságok, a digitális terek és a menekülés lehetőségeivel foglalkozik többek között. (Könyvajánló itt olvasható.) Péterrel való beszélgetésünk során szó esett a könyv megszületéséről, a történet mögött húzódó víziókról, a technológia szerepéről és arról is, hogy mit jelent ma számunkra a valóság.
A Hexagon alapötlete honnan indult el benned? Volt egy konkrét kép, gondolat, érzés, ami elindította a történetet?
Konzervatív, rendi katolikus gimnáziumba jártam, a váci piaristákhoz. Itt sok diáktársam olvasott, de inkább klasszikusokat, és a családom meghatározó olvasmányélményei is mind halott íróktól származtak. Akkortájt kezdett el érdekelni az írás, és a környezetem miatt volt bennem egy olyan furcsa érzés, hogy valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami ma már nem is létezik igazán. Így sokat agyaltam kamaszként azon, hogy mi lehet az irodalom és a történetmesélés jövője. Közben mozgóképes irányban tanultam tovább, és még az első könyvem írása előtt megszületett bennem egy olyan pesszimista jövőkép, amelyben már senki sem olvas könyveket vagy néz hagyományos filmeket, ugyanakkor a művészeti ágazatok és médiatermékek összeolvadnak egy nagy közös médiummá: a virtuális valósággá. Túl nagy falatnak éreztem, hogy foglalkozzak is ezzel a témával, viszont később, akárhányszor olvastam jövőben játszódó regényt, mindig nagyon bepörgött a fantáziám, és úgy voltam vele, hogy szórakoztató lenne egyszer írni egy könyvet a harminc-negyven évvel későbbi jövőről, és még szórakoztatóbb lenne majd újraolvasni harminc-negyven évvel később, ha megélem. Ebbe még sosem gondoltam bele idáig, de életemben először akkor találkoztam íróval, amikor az első könyvem már kint volt, és az akkori kiadómban összefutottam Gerlóczy Mártonnal és Bächer Ivánnal.
A regényben az alternatív valóságok és a menekülés nagyon hangsúlyos. Szerinted az ember alapból szeret álmodozni, vagy inkább a mostani túlságosan zajos online tér erősíti fel ezt bennünk, egyfajta menekülésként? Esetleg ezért hoznak létre új, valóságtól eltérő online személyiséget maguknak?
Már a barlangban is történeteket meséltünk egymásnak, ma pedig elég sokan egyik narratívából ugrálnak a másikba. Van, aki olvas, de a legtöbben sorozatokat darálnak, játszanak, vagy olyan — szintén nem valós — online közösségekben és terekben vesznek részt, amelyek fontosabbak számukra a valóságnál. Magamon is látom, hogy ha túl sok időt töltök bizonyos felületeken, az a valóságérzékelésemet is módosítja, és erre egyre hatásosabb eszközeink vannak. Szerintem elkerülhetetlen, hogy valami olyasmi alakuljon ki, mint amit leírok a könyvben, de aztán lehet, hogy tévedek. Viszont e nélkül a hit nélkül nem is lett volna szórakoztató írni, szóval egyáltalán nem fogom bánni, ha nagyon benézem. Nem mintha ez lett volna a fő cél, de néhány dolog máris bejött amúgy. Még bőven az OpenAI megjelenése előtt írtam a regényt, pedig már kaptam olyan visszajelzést, amely szerint részben erre reagálok. És mivel nem sejtettem, hogy ilyen közel vagyunk a ChatGPT-hez, ezért olyan, mintha kreatív módon ábrázolnám, pedig szimplán csak nem tudtam elképzelni, hogy ennyire direkt lesz, és ennyire korai más fejlesztésekhez képest.
Malvin karaktere mennyire tudatosan lett ennyire magányos figura? Számodra az elszigetelődés a digitális korszak egyik természetes következménye?
Minél jobban hasonlít rám egy karakter, annál könnyebb megírni. Minél könnyebb megírni egy karaktert, annál hitelesebb lesz, és az írás folyamata is annál élvezetesebb. Ez nemcsak azért fontos, hogy én ne unjak rá az írásra, hanem azért is, mert ha én unom a szöveget, akkor az olvasó pláne unni fogja. Nem hiszem, hogy a feltörekvő kortárs írók megengedhetik még maguknak azt a fényűzést, hogy unalmasan írjanak. Közben persze figyelni kell az arányokra: az se jó, ha egy szövegemnek az a legfontosabb célja, hogy engem megörvendeztessen. Így igyekszem olyan karakterjegyeket meghagyni a főszereplőimben, amelyek hozzá is adnak a történethez. Egy ilyen regényhez pedig tökéletesen illett egy magamfajta magányos karakter, mivel valószínűleg engem is teljesen elnyelnének a kötetben megjelenő virtuális terek. Sajnos nekem is fontosabbak a könyvek, mint a valós kapcsolatok, és ezzel nem nagyon tudok mit csinálni akkor sem, ha nagyon próbálkozom.
A regény sokszor szándékosan bizonytalanságban hagyja az olvasót. Én se tudtam mindig eldönteni, mit gondoljak, érezzek. Mennyire volt fontos számodra, hogy az olvasó néha bizonytalannak érezze magát?
Ez cél volt. Fura amúgy, az ilyesmit a nagy íróknál erényként szokták elkönyvelni, a kis íróknál pedig hibaként. És nem hiszem, hogy ez minden esetben azért van, mert a nagy írók jobban írták meg a bizonytalanságot. Egyszerűen csak jobban megbízunk bennük. Most Pynchon könyvszörnyetegét olvasva is sokszor felmerült bennem, hogy végigolvasnám-e én ezt, ha nem Pynchon írta volna, hanem egy noname író. Pedig még tetszett is, csak hát borzalmasan fárasztó volt. Szerintem már ma is sok a bizonytalanság az általunk látogatott online terek kapcsán. Igazából ezeket erősítettem fel, és csavartam ki kissé. Tudjuk-e, hogy valójában kivel beszélünk online? Mi történik a rólunk rögzített adatokkal? Mi lesz annak a vége, hogy egyre szűkülnek a privát tereink? Ezernyi ehhez hasonló kérdés van.
Neked személy szerint mi jelenti ma a „menekülést”? Van olyan tevékenység, amibe szívesen elmerülsz?
Futás, edzés. Szerencsére lassan tíz éve már, hogy rendszeresen mozgok. Enélkül borzalmasan nyomorult életem lenne. Futás közben néha még azt a flow-élményt is átélem, amit korábban csak az írás adott meg. De nyilván rengeteget olvasok és filmezek is. Friss sikerkönyvet nem sokat olvasok, inkább témák vannak, amelyekre rákapok, és akkor hónapokig vagy évekig gyűjtöm innen-onnan az információkat. A Hexagon miatt például kick-boxra és kempóra is jártam, mivel a küzdősportokra alapoztam néhány fontos motívumot a könyvben, most meg tényirodalmat és történelmet olvasok, mivel nemrég utaztam kicsit Ukrajnában, és úgy döntöttem, hogy írok róla. Lassan kiolvasom a szigethalmi könyvtár összes idevonatkozó könyvét, a szöveg is elkészül, és már kíváncsi vagyok, mi lesz a következő témám.
Mit szeretnél, az olvasó mit vigyen magával a Hexagon olvasása után?
Ahogy a kérdésedet olvastam, jöttem rá, hogy valószínűleg ez volt az egyetlen olyan írásom, amely kapcsán ez egyszer sem merült fel bennem. Általában van valami, amit át akarok adni, néha bizonyos motívumokat pedig azért emelek be a könyvekbe, hogy elültessek egy-egy gondolatmagot, vagy szembesítsem az olvasót egy-egy olyan előítéletével, amelyről talán nem tud — vagy jogosnak érez. De a Hexagonnál nem rémlik ilyesmi, inkább olyan ez a könyv, mint egy nagy játék, mivel ha a jövőről beszélünk, elkerülhetetlen, hogy az ember fantáziája beinduljon. Itt inkább vízióm volt, mint üzenetem. A korábban feltett technológiakritikus kérdések ettől függetlenül nyilván felmerültek bennem, de ezek most elsősorban eszközök voltak, és nem célok. Már csak azért is, mert talán az is kiderül a szövegből, hogy nem csak negatívan látom ezt a jövőképet. Különösebben nem félek a technológiától, az AI-ról például nem hiszem, hogy fenyegetés lenne az irodalomra. Aki szerint az AI tud olyat, mint egy profi író, annak nincs túl jó érzéke az irodalomhoz. Az „AI-művészek” munkáin is látjuk, hogy a legtöbbjüknek szimplán nincs fejlett vizuális érzékük. Ugyanez igaz az AI-jal írt prózára is: nem is csak az, hogy íztelen és szagtalan, de igazából annyira pont rendben van, hogy valaki, akinek nincs kifejlett érzéke hozzá, elhiggye, hogy jó. Tehát szerintem pont a kezdő írók azok, akiknek óvakodniuk kéne a mesterséges intelligencia használatától. Elképesztően örülök neki, hogy úgy kellett megtanulnom regényt írni, hogy nem voltak ilyen támaszaim, így fel sem merült, hogy ezekbe kapaszkodjak, amikor szembejött egy-egy nehézség. Vegyes érzéseim vannak, és elképesztően kíváncsi vagyok a jövőre. Ha tehát valamit mégis mondanom kéne, amit magával vihet az olvasó, az az a bizonytalanság volna, amire korábban rá is kérdeztél.
