Eddigi életem során nem kifejezetten érdekeltek az irodalmi díjak. Pontosabban nem voltak rám olyan hatással, hogy rögtön rohantam volna elolvasni az adott könyvet. A hazai díjak kapcsán elég sokszor olvastam azt a nézetet, hogy leginkább baráti alapon adják őket. Ha visszagondolok, nem tudok hirtelen felidézni olyan könyvet, amit csak azért olvastam el, mert megkapott egy hazai díjat.
Irodalmi Nobel-díj
A nemzetközi díjakkal már másként vagyok. Az irodalmi Nobel-díjra általában kíváncsi voltam, de úgy voltam vele, hogy ezekről gyakran azt állítják, nem feltétlenül olvasóbarát a stílusuk. Így nagyrészt kerültem őket. Az érzésem akkor kezdett el változni, amikor rendre belefutottam abba, hogy tetszett egy kötet, a végén pedig kiderült róla, hogy a szerzője irodalmi Nobel-díjat nyert. Ma már szívesen olvasok ilyen regényeket, ennek köszönhetően tágabb lett az érdeklődési köröm, és sokkal több tapasztalatot szereztem a komolyabb irodalmi művek terén. Kihívásként élem meg az olvasásukat, nem leküzdhetetlen akadályként.
Kitől olvastam eddig?
Átpörgetve az eddigi díjazottak listáját, tizenkét szerzőtől olvastam. Van, aki maradandó élmény volt, és olyan is, akire őszintén szólva nem emlékszem. Na de nézzük szépen sorban a szerzőket! (Nevük mellett a díj elnyerésének évét tüntetem fel.)
Knut Hamsun (1920) – Éhség című regényét nagyjából tíz évvel ezelőtt olvastam. Mind a mai napig emlékszem rá, mennyire ellenszenves volt a főszereplő. Kontrasztban állt a könnyű olvashatóság azzal, hogy nyomasztó volt a történet. Kedvencnek jelöltem attól függetlenül, mert emlékezetes maradt.
Hermann Hesse (1946) – Sziddhárta című könyve viszonylag friss élmény. Nagyon odafigyelős olvasmány, rengeteg filozófiai gondolat bukkan fel a szövegben. Tipikusan olyan kötet, amit érdemes többször is elolvasni, mert újabb és újabb rétegeit fedezhetjük fel.
Ernest Hemingway (1954) – Pár novellát olvastam tőle, de nem voltak rám hatással. Az öreg halász és a tenger viszont igen, az kifejezetten tetszett. Pár éve a 21. Század Kiadó elkezdte újra kiadni az életművet, én pedig be is gyűjtöttem a köteteket. Fogok még tőle olvasni.
Albert Camus (1957) – A pestis erőteljes regény volt. Egy ideje tervben van tőle más mű is. Egyszer elkezdtem A közönyt, de nem kötött le.
Gabriel García Márquez (1982) – Egy hajótörött története volt az első könyvem tőle. Tetszett, érdekes volt. Persze tudtam, hogy az igazi kihívás a Száz év magány, amit tavaly el is olvastam. Hát, nem mondom, hogy jó élmény volt. Inkább kettősséget érzek, a kreativitása és a történetmesélése egyedi és különleges. Őt is szeretném még jobban megismerni.
José Saramago (1998) – Vakság az egyik kedvencem tőle. Erős történet, erős mondanivaló, mindez olvasmányosan, gördülékenyen. Picit nyomasztó volt, de mégis olyan érzésem volt, hogy nincs minden veszve. A kötet hatására sok könyvét sikerült használtan beszereznem, de még nem folytattam az életművét.
Doris Lessing (2007) – Nem sokkal a díj megnyerése után került a kezembe Az ötödik gyerek, amit egy kollégám ajánlott. Régen olvastam, nem emlékszem minden részletre, de megmaradt bennem, hogy az egész kötet nagyon szomorú volt.
J. M. G. Le Clézio (2008) – A láz című könyvet hamar félbehagytam. Egyszerűen nem értettem belőle semmit. Hozzá kell tennem, amikor olvastam, akkor közel sem voltam rutinos szépirodalmi olvasó, szóval szerintem a „rosszkor olvastam” esete áll fenn.
Alice Munro (2013) – Pontosan nem emlékszem, melyik kötetét olvastam, de a novellái lassulásra késztettek. Amolyan nyugodt, érzelmes és elmélkedős írások voltak.
Kazuo Ishiguro (2017) – Tőle két könyvet is olvastam. Az első a Klara és a Nap volt, ami kedvenc lett. Elbűvölő és megható történet, elvarázsolt teljesen az atmoszféra. Utoljára talán a Stoner esetén éreztem hasonlót: egyszerű történet, tele rejtett utalással, finom érzékkel szőtt sorokkal. Teljesen flow-élmény volt. A napok romjai közös olvasmány volt a blogon; a szereplő kapcsán kettősséget érzek mind a mai napig, de pont ettől maradt emlékezetes.
Jon Fosse (2023) – Nagyon friss élmény, pár hete olvastam egy vékony kis könyvét Reggel és este címmel. Száz-egynéhány oldalas a regény, de ebben a rövidségben is olyan erő rejlik, hogy csak pislogtam. Elsőre fura volt a stílusa, de aztán megszoktam, és együltő helyemben kiolvastam. Bár sejtettem, hová fog kilyukadni a történet, mégis „hűha” pillanatokat éltem át.
Han Kang (2024) – A Növényevő egyszerűen tökéletes. Nincs benne semmilyen extra írói bravúr, nincs váratlan fordulat, döbbenet, nem rágjuk tövig a körmünket az izgalomtól. Helyette elemzünk, gondolkodunk és próbálunk választ találni arra a kérdésre: mi történt? Miért viselkedik így a szereplő? Mi minden lappang az elméjében?
2026-os tervek
Idén szeretném bővíteni a Nobel-díjas ismereteimet. Több tucat szerzőt tettem várólistára. Legalább havonta egyet el szeretnék olvasni. Annie Ernaux, Abdulrazak Gurnah, Peter Handke, Olga Tokarczuk, Mario Vargas Llosa és Selma Lagerlöf – néhány név azok közül, akik felkeltették a figyelmemet.
Nem mondom, hogy mindenkinek Nobel-díjas írókat kellene olvasnia. Eddigi tapasztalatom azt mutatja, kell egy bizonyos érettség, rutin és nyitottság a regények és a szerzők felé. És persze nagy adag kitartás is, mert nem mindig az a cél, hogy csupán végigrohanjunk a regényeken.
A bejegyzés korábban megjelent a ZAMAGAZIN 8. számában.
