Tavaly év végén jelent meg Szilasi László legújabb kötete, a [18:48: telefon]. A szerző gyászkönyve az édesanya halála után kezd íródni: minden este 18:48-kor hívta fel őt, és miután meghalt, írásban folytatta vele az immár egyirányú beszélgetést. Vajon tud-e vigaszt nyújtani az írás? Vagy egyáltalán a vigasz az, amire ilyenkor szükség van? Honnan lehet tudni, meddig tart a gyász? Hogyan kapcsolódhatnak össze a múlt emlékei és a jelen napjai? Naplószerű feljegyzések és esszéisztikus számvetések váltják egymást a kötet lapjain, amely az édesanya mély vallásosságából kiindulva minden eseményben a jelentést keresi.
Ennek apropóján újra levettem a szerző korábbi kötetét, a Luther kutyái a polcomról. 2019-ben már a kezemben volt, olvastam is, de akkor mintha szándékosan húztam volna egy falat közénk. Nem akartam igazán befogadni, nem vágytam arra, hogy egy betegségről olvassak. Talán túlságosan is hipochonder voltam hozzá.
Most azonban úgy éreztem, adok neki még egy esélyt. Mégis eltelt több mint öt év, és talán én is ellenállóbb lettem. Ezúttal már nem voltak falak köztünk. Olvastam, és egyszerre aggódtam, szomorú voltam, mégis – a közvetlen és őszinte stílusnak köszönhetően – már nem nyomasztott. Inkább érdekelt. Belelátni valaki más fejébe: mit érez, milyen párhuzamokat von az élete és a betegsége között, hogyan kapcsolódnak a régmúlt emlékei a mindennapokhoz.
Irodalmi szempontból sem volt elhanyagolható a kötet. Nem mondom, néha kizökkentem abból, hogy éppen melyik idősíkban és hol járunk, de összességében tetszett.
Az új kötetre egyfajta folytatásként tekintek. Eltelt néhány év, és érdekelt, mi minden történt azóta a szerzővel. Hogyan dolgozta fel a betegségét, mennyire van jelen a mindennapjaiban. A gyász témájától tartottam ugyan, de végül inkább megnyugtatóan hatott rám. Az írás személyes, hol könnyed és őszinte, máskor hétköznapibb, kevésbé eseménydús – de talán éppen ettől hiteles. Hiszen az élet sem mindig drámai.
Különösen megmaradt bennem az a gondolat, hogy „bizonyos értelemben eleve úgy éltem, hogy este legyen mit elmondanom”. Az édesanya halála után azonban ez a kényszer megszűnt, és ezzel együtt valami furcsa szabadság is megjelent.
A személyes, önéletrajzi írások – vagy ahogy ma gyakran nevezik, autofikciók – esetében számomra mindig nehéz megtalálni az egyensúlyt: legyen érdekes, olvasmányos, és adjon valami pluszt is. Szilasi László korosztálya távol áll tőlem, mégis sikerült kapcsolatot teremtenie az írása és köztem. És talán végül ez a legfontosabb.
