Vannak olyan könyvek, amelyek elsőre furcsának, újnak, szokatlannak hatnak. Aztán minél jobban elmerül bennük az olvasó, annál inkább ráébred, hogy amit olvas, az bizonyos szinten túlmutat a hagyományos irodalmi modelleken. Kiss Tibor Noé Olvadás című regénye pontosan ilyen.
A történet 2019 tavaszán játszódik. Főszereplője és egyben elbeszélője egy harmincas éveiben járó nő, aki korábban szociális munkásként dolgozott, most pedig kultúrantropológus férjével egy Baranya megyei faluban próbál új életet kezdeni. A regény két nézőpontból építkezik: miközben a nő mindennapjai egy haláleset miatt teljesen felkavarodnak, férje visszatér a hantik közé Szibériába kutatni, ahol váratlan, drámai helyzet fogadja. A nő eközben nyomozni kezd: régi, lezártnak hitt múltjával kénytelen újra szembenézni. Körkörös közelítésekben, mozaikszerű nagyításokban bomlanak ki a történetek, a párhuzamos terepmunkák pedig elveszett és újrakezdett életekről, valamint megtalált gyászokról mesélnek.
A családi élet és a kapcsolódások árnyalatai vezetik az olvasót. Vajon megbocsáthatóak egy apa bűnei? Hol van az a határ, amikor egy anyának döntenie kell? A nagyszülők valóban bölcsebbek lennének? És mi magunk melyik mintát érezzük magunkénak? Mit tehetünk annak érdekében, hogy a múlt ne húzzon le minket a mélybe?
Az Olvadás szerteágazó történet. Két idősíkon mozog, az egyik néhány hetet, a másik jó pár évet ölel fel. A szöveg szikár, rövid, egyszerű mondatokból épül fel, amelyek mégis erősebbek, mint egy hosszú gondolatfolyam. Van bennük dinamika, feszesség, amely magával húzza az olvasót.
Személyes hangvételű, kissé nyomasztó és szomorkás történet ez. Először én magam vonódtam be, de ahogy haladtam előre, rá kellett jönnöm, hogy a regény jóval több ennél, a társadalom egy rétegét is érzékletesen leképezi.
Ki nem mondott szavak, elfojtott érzelmek, fájdalom és gyász kísérik végig az olvasást. Néha elvesztem a mozaikok között, sok gondolat maradt bennem, nyomasztó érzésekkel együtt. Ugyanakkor egyfajta nyugalmat is éreztem. Fontos a feldolgozás, a megbocsátás, és az, hogy képesek legyünk előre tekinteni. A szorongás és a múlt jégpáncélként zárhat körbe bennünket, de hogy ez hosszú távon is így marad-e, az rajtunk is múlik.
