Vannak könyvek, amik nem csupán történeteket mesélnek, hanem valami mélyebbet mozdítanak meg bennünk. Grecsó Krisztián Apám üzent című kötete pont ilyen volt számomra. Nem egy szuszra olvasós, hanem inkább elidőzős – olyan könyv, amit néha le kellett tennem, hogy magamban rendet tegyek, vagy pihenjek, újra magamra találjak.
Nem igazán tudom, hogy mire számítottam, amikor belekezdtem. Talán valami nosztalgikus vidéki hangulatra, apa-fiú történetekre, kicsit a saját gyerekkoromra is. De amit kaptam, az emléktöredékek, finoman szőtt érzelmek, csendes, mégis mélyre ható felismerések – és mindez olyan természetességgel, mintha csak beszélgetnék valakivel. A szerző nem akar nagy igazságokat kimondani – mégis megtörténik. Ahogy sorra követik egymást a történetek, éreztem, hogy ezek nemcsak Grecsó saját emlékei, hanem valahol ott vagyok én is a sorok között. Ott vagyok, ugyanakkor valahogy mégse kapcsolódtunk igazán.
Többször is megálltam olvasás közben. Egyrészt, hogy felidézzek egy régi emléket, elgondolkodjak azon, amit olvastam. De sajnos párszor azért is meg kellett állnom, mert kicsit elvesztem. Talán én voltam kevés a rengeteg réteget lebontani, feldolgozni, megemészteni. Az is lehetséges, feledékeny vagyok, vagy nem lassultam le hozzá igazán. Esetleg a korkülönbség akadályozott. Grecsó stílusa egyszerre visszafogott és kifejező. Nincs benne semmi túlzás, mégis annyi rétegre tagozódik, kell egy bizonyos olvasói rutin hozzá.
Lehet, hogy nem tudtam teljesen ráhangolódni a kötetre, de mégis ott motoszkál bennem néhány gondolat, amit Grecsó előhozott. Talán ez is az üzenet része. Hogy ne akarjak mindent azonnal érteni – elég, ha viszek magammal valamit. Családról, kapcsolatokról, múltról, ragaszkodásról.
