Ezt a regényt is már jó ideje kerülgettem. Aztán nemrég egy külföldi könyves ajánlóban újra szembejött velem, úgy éreztem nekem is illene már elolvasnom. Sikerült használtan beszereznem, közben pedig azt is láttam, hogy a szerzőnek új könyve érkezik, így végül tényleg nem volt több kifogásom, elkezdtem olvasni a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című regényét.
Már az első oldalak után egyértelmű volt, hogy nem könnyű olvasmányt választottam. Rögtön egy tucat érzés vonult át rajtam. Fájdalom, düh, szomorúság, értetlenség. Ráadásul nem sokkal a Shuggie Bain után kezdtem bele, ezért egy ponton komolyan elgondolkodtam azon, hogy szükségem van-e most még egy ennyire nehéz történetre.
Közben viszont olyan elképesztő hasonlatokat, képeket és megfogalmazásokat olvastam, amelyek miatt azt éreztem, hogy bármennyire fájdalmas is mindaz, amiről Vuong ír, ez a könyv valahol mégis gyönyörű. Ez a kettősség kísérte végig az olvasást.
Ahogy haladtam előre, jöttek a kérdések. Ha valaki egyszer áldozat, mindig az marad? Ha valaki elveszett, sérült, és még az otthoni közege sem jelent számára biztonságot, mennyire törvényszerű, hogy később más helyzetekben is áldozattá válik? Ki lehet törni egyáltalán az áldozatszerepből? És ha igen, hogyan? Titkaink sérülékenyebbé tesznek?
A könyv olvasása közben egyre inkább azt éreztem, hogy itt nem feltétlenül a cselekmény lesz fontos. Az emlékek, a traumák, a kapcsolatok, az identitásunk kialakulása, és mindaz, amit akár tudatosan, akár tudattalanul magunkkal viszünk. Ha valaki azért tesz rossz dolgokat, mert maga is sérült, elveszett, vagy korábban traumák érték, az mennyiben jelent magyarázatot a tetteire? A megértés nem hozza magával a feloldozást. Vuong könyve nagyon sokszor ezen a bizonytalan határvonalon mozog.
Előzetesen már hallottam arról, hogy lesz a könyvben egy meglehetősen sokkoló jelenet. Amikor végül megérkezett, annak ellenére is megdöbbentett, hogy valamennyire számítottam rá. Valahol ennek környékén kezdett megváltozni az olvasásélményem is. A történet számomra egyre csapongóbbá vált. Ide-oda ugráltunk az emlékek, időpontok és gondolatok között, és bár értettem, hogy ez a fajta töredezettség szorosan kapcsolódik ahhoz, ahogyan az emlékeink is működnek, olvasóként néha mégis elfáradtam benne.
Voltak részek, ahol azt éreztem, hogy elveszítem a fonalat, aztán néhány oldallal később érkezett egy mondat vagy egy kép, amely megint teljesen visszahúzott. Egyszer lenyűgözött, máskor fárasztott. Néha gyönyörűnek találtam, néha káoszosnak. Néha talán túl szókimondó is volt nekem. Bizonyos részek számomra már túlságosan direktek, időnként közönségesek voltak. Értem, hogy az önmagunk felfedezése, a szexualitás, az identitás kialakulása és a fiatalság szélsőségei mind fontos részei ennek a történetnek. Mégis voltak pillanatok, amikor azon gondolkodtam, hogy a történet szempontjából valóban szükség volt-e arra, hogy mindez ennyire nyersen jelenjen meg?
Persze közben azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy fordítást olvastam. Nem ismerem annyira az eredeti angol szöveget, hogy meg tudjam mondani, mennyi ebből a szerző saját hangja, és mennyit erősíthetett fel esetlegesen a magyar fordítás.
Pár nap alatt végül befejeztem a regényt, és utána inkább az volt az érzésem, más elképzeléseim voltak, ezért nem tudom hova tenni teljesen. Persze van története. De szerintem nem ez a lényeg. Sokkal inkább az emlékek. Az anya és fia közötti kapcsolat. A család. A származás. A szerelem. A szexualitás. Az erőszak. Az identitás. És azok a dolgok, amelyeket egyik ember továbbad a másiknak, akár szeretné, akár nem.
Ebben pedig nagyon jól működik a szerző játékossága és különleges mesélési stílusa. Mintha nem egy egyenes vonalon vezetne végig bennünket valakinek az életén, hanem emlékfoszlányokat helyezne egymás után. Talán ezért éreztem időnként kaotikusnak is.
Egy levél annak, aki nem tudja elolvasni. Az egész regény egyik legérdekesebb eleme számomra maga a levélforma. A főszereplő az édesanyjának ír, miközben tudja, hogy az anyja nem tudja elolvasni a neki címzett sorokat. És ezen nagyon sokat gondolkodtam. Mi történne, ha mégis elolvasná? Megváltozna bármi közöttük? Megértené a fiát? Másképpen látná saját magát vagy a korábbi tetteit? Képes lenne változni? Nem vagyok benne biztos. Vajon a fiú várt volna az anyjától választ? Egy idő után ezért már egyre kevésbé éreztem úgy, hogy ez a levél valóban az anyának szól. Sokkal inkább a fiúnak van szüksége rá.
Arra, hogy végre elmondhassa mindazt, amit magában hordoz. Hogy történetté alakítsa az emlékeit, kimondja a fájdalmait, megfogalmazza az érzéseit, és valamiféle rendszert teremtsen abból, ami addig talán csak káoszként létezett körülötte. Terápiás írás. Nem feltétlenül azért írunk le valamit, hogy a másik ember megváltozzon tőle. Néha azért kell kimondanunk dolgokat, hogy mi magunk képesek legyünk továbblépni. Ez pedig számomra az egész könyvet egy kicsit más megvilágításba helyezte.
Annyi mindenen keresztülmegyünk életünk során. Emberek érkeznek és tűnnek el, kapcsolataink születnek és érnek véget, sérülünk, változunk, szeretünk, elveszítünk másokat, néha még önmagunk egy korábbi változatát is. Vannak dolgok, amelyek tartósak. Mások csak átmenetiek. Mégis mindegyik hozzánk tartozik.
Talán tényleg csak röpke pillanat ez az egész. Még azok az pillanatok is elmúlnak egyszer, amelyekről egy adott pillanatban azt hisszük, örökké tartanak. Közben pedig mindegyik alakít rajtunk valamennyit. Nehéz, nyers, fájdalmas, ugyanakkor felemelő történet.
