Annie Ernaux, a 2022-as irodalmi Nobel-díjas író legutóbb, magyarul megjelent A szégyen című regényével kezdtem el a szerző életművének megismerését. A mindössze száz egynéhány oldal elég erőteljes hangot üt meg. Erre mondjuk számítottam is, mert nagyjából ez volt a legfőbb kiemelt dolog vele kapcsolatban, hogy rövid, szikár, de annál fejsúlyosabb közlendője van a regényeiben. Amiről mások hallgatnának, ő nyíltan, őszintén, finomkodás nélkül leírja. Az ö emlékei egyfajta tükröt tartanak az olvasónak.
A szégyen
A történet kiindulópontja egy 1952 nyarán történt esemény, amely Annie Ernaux egész életét meghatározza. Gyermekként végignézi, ahogy az apja megpróbálja megölni az anyját. Ezzel a jelenettel indítja el a visszaemlékezést a szerző. A szégyen azonban nemcsak a családon belüli erőszakról szól. Ernaux megmutatja, hogy gyerekként mennyire átitatta életét a társadalmi különbségek, a szegénység, az iskolai közeg és a kisvárosi lét fojtó közege. Milyen érzés fiatal lányként felnőni, úgy, hogy a szégyen tulajdonképpen mindennapi része lesz az életének. Miközben próbál felnőni ilyen súllyal a hátán.
Őszintén szólva személy szerint sokkal erőteljesebb, mondhatni drámaibb hangvételre és történésre számítottam. Ehelyett valóban egy finoman hömpölygő emlékezés része lettem. Inkább elkezdtem visszaemlékezni a saját életemre, párhuzamba állítani az olvasott érzésekkel, észrevételekkel. Az elég hamar biztos lett, hogy férfiként nem tudok úgy azonosulni, kapcsolódni a történethez, mint mondjuk egy női olvasó. De akkor felmerül a kérdés, miért jó, ha én ezt olvasom, mit tud adni számomra a regény?
A szégyen érzete az általános. Számos iskolai példa eszembe jutott, ami arra ösztönzött, gondoljam át, miért maradt meg bennem az emlék. Feldolgoztam? Mélyen nyomott hagyott bennem? Kihatással van a jelenlegi életemre? Majd az jutott eszembe, hogy férfiként könnyebb helyzetben vagyok, mert sokkal kevesebb lehetőségem adódott szégyent érezni. A regény pontosan rávilágít a férfi-női lét különbségeire is.
Befejezve a regényt azt vettem észre, hogy Ernaux könyve nem is annyira róla szólt, hanem rólam és rólunk szól. Azokról a kimondatlan, elfeledett pillanatokról, amelyeket mindannyian magunkkal cipelünk. Lehet, hogy nem ugyanazok a terheink, de a szégyen működését, azt ahogy lassan részünkké válik, mindannyian ismerjük. A Szégyen számomra épp ettől vált emlékezetessé. Megmutatta, hogy egy érzés hosszú évekre befolyásolhat minket az életünk során.
