Úgy látszik mostanában a japán irodalom okoz igazi olvasási élményt, ezekben a történetekben érzem most jól magam. Nem mondom, hogy könnyű megtalálni az ideális következő regényt, mert például a cseresznyevirágos, macskás borítók kifejezetten taszítanak a sztereotip megjelenés miatt.
Miközben ezen gondolkodtam, a polcomon megakadt a tekintetem Kazuo Ishiguro A dombok halvány képe című regényén. Korábban szerettem tőle a Klara és a Napot, a Napok romjai közös olvasmány volt a blogon, a Ne engedj el is tetszett, de ott maradt bennem valami hiányérzet.
A dombok halvány képe
A második világháború után lassan újjáéledő, magára találó Japán és a közelmúlt Angliája: a főszereplő Ecuko mindkét – egymásra semmiben sem hasonlító – világ részese. A szűkszavúan, visszafogott stílusban elbeszélt, mégis a történelem és a lélek mélységeit feltáró történet két szálon játszódik: Ecuko angol vidéki házában, ahol látogatóba érkezett lányával beszélget, valamint a háború utáni Nagaszakiban, ahol összebarátkozik a nála idősebb Szacsikóval, segít neki a gyereknevelésben, és férje meg apósa közt őrlődve éli a gyermekvárás mindennapjait.
Azt gondoltam, ez a rövid kötet pont jó lesz most. Az elején még volt egy kis bizonytalanság benne, majd azt vettem észre, egyszerűen beszippantott. Folyamatosan azon kaptam magam, hogy találgatok, elméleteket gyártok, mi lehet a valós mondanivaló, hova fut ki ez az egész történet. A szereplők sejtelmesek és érdekesek voltak. Végig ott dolgozott valami kimondatlan feszültség a sorok között. Voltak pillanatok, amikor dühös voltam, máskor értetlen, nem értettem, miért pont arra halad a történet, és szépen gyűltek a kérdéseim is.
Közben megismertem a japán társadalmat, a generációk közti különbségeket, a nők helyzetét. Tulajdonképpen megkaptam azt, amit eredetileg szerettem volna.
Aztán jött az utolsó két fejezet. Sokkoló élmény volt. Olyan érzés, amikor leteszed a könyvet, és csak ülsz, és azt kérdezed magadtól, mit is olvastam tulajdonképpen? Elkezdtem visszagondolni apró jelekre, elejtett mondatokra, és hirtelen minden más értelmezést kapott. Nem is maga a sztoriban volt számomra a legnagyobb erő, hanem az, ahogyan a befejezés visszamenőleg átírta bennem az egészet. Szerencsére több emberrel is beszélgettem róla, és érdekes volt látni, mennyire más értelmezések születnek ugyanabból a szövegből.
Hihetetlen, hogy ez Ishiguro első regénye. Már itt olyan finoman sejtet, annyira tudatosan építkezik, hogy az ember csak utólag jön rá, mennyire meg volt vezetve. Rövid, olvasmányos, de sokkal nagyobbat képes ütni, mint amit a terjedelme sejtet. Számomra ez volt a nagybetűs ÉLMÉNY, amit kevés könyv tud adni. Nem a történet miatt maradt emlékezetes, hanem amiatt, ahogy utólag újra és újra átgondolom, újra értelmezem az olvasottakat.
Egy történet az emlékekről, melyeket néha szeretünk kijavítani, kedvező színben feltűntetni, egy történet az anyaságról, annak kihívásairól, túlélésről, alkalmazkodásról. Meg aztán minden másról, ami csak eszünkbe juthat.
