Őszintén megmondom, ritkán fordul elő velem, hogy ennyire küszködjek egy regénnyel, mint a Győri Könyvforgatók októberi közös olvasmányával, Donna Tartt Az aranypinty című regényével. Már az első oldalak, fejezetek után azt éreztem, hogy túlírt, mintha minden gondolat mögött még egy plusz gondolatot illesztett volna a szerző, úgy, hogy lényegében a történet szempontjából nem ad többlet információt. Inkább mintha túl sok lenne a felesleges információ. Többször is félretettem, nehezen vettem rá magam, hogy újra kézbe vegyem.
De nem akartam feladni. Egyrészt azért, mert közös könyv volt, másrészt pedig motoszkált bennem a remény, hogy hátha később mégis megérint majd. Akik korábban olvasták, azok rendre emlegettek fordulópontokat, így vártam arra is, hátha eljutok oda és megváltozik minden.
Ahogy haladtam előre, elkezdett kikristályosodni bennem, hogy ez a történet valójában egy traumaözön. A főszereplővel sorra történnek a kisebb-nagyobb tragédiák, sérülések, veszteségek, és a könyv mintha azt kérdezné tőlem is, fel lehet ezeket dolgozni egyáltalán? Ha nem, lehet-e velük együtt élni? Vagy mindenképp megmérgezik az ember egész életét? Az örökölt minták, vagy a körülmények határozzák meg leginkább az életünket? Vagy a kettő együtt alakítja ki a személyiségünket?
A regény háromnegyedéig főleg ezt a lassú, befelé forduló történetet jártam be, aztán valami részben megváltozott. A vége felé jött egy olyan fordulat, ami új színezetet adott az egésznek. Talán nem oldott meg mindent, de egy új nézőpontot nyitott. Ez volt az a pont, amikor már nem csak a szenvedést láttam, hanem valami többet is, egyfajta elmozdulást, izgalmat. Még ha rövid időre is. A végére megint csak bizonytalanságot éreztem. Pozitív a történet vége? Vagy én vagyok előítéletes? Miként alakult a főszereplő sorsa? Fejlődött? Vagy csupán egy látszatot kapunk annak lehetőségéről?
Végül nagyon örülök, hogy nem hagytam félbe. A könyvklubos beszélgetések során egészen új szempontok nyíltak meg számomra, és ezek növelték az olvasási élményt. Ha egyedül olvasom, lehet, hogy csak három csillagot adok rá, de így… talán már négy felett jár nálam. Mert néha nem a könyv változik meg, hanem mi azáltal, hogy közösen értelmezzük.
