Macuie Maszasi japán író olyan nagy nevekkel dolgozott együtt, mint Ogava Jóku vagy Murakami Haruki. Miután az utóbbi időben eléggé ráfüggtem Murakamira, így nagy kíváncsisággal vettem a kezembe Maszasi első regényét, A vulkán lábánált.
A történet egy tervezőiroda mindennapjaiba enged betekintést. Az iroda alapítója, Murai professzor világszerte híres az általa tervezett épületekről. Nála dolgozni sokak számára valóságos álom. Így gondolja ezt a frissen végzett Tóru is, akit az idős professzor maga mellé fogad. Az egész csapat elutazik a Nyári Laknak nevezett vidéki házba, hogy ott készítsék el a Kortárs Nemzeti Múzeum pályázati terveit. A hétköznapok azonban idővel többé válnak egyszerű munkanapoknál. Szerelem, nehézségek és kételyek gyűrűznek be az iroda falai közé.
A regény ezzel a történettel látszólag nem árul el sokat, mégis, mintha semmit sem hagyna ki. Egy nagyon lassú, nyugodt hangvételű történetet követhettem végig a kötet lapjain. Megnyugtató volt olvasni. Sok részletes leírás szerepel benne, főként a tervezés folyamatáról, az épületekről és azok funkcióiról, ezekből pedig rengeteget tanulhatunk. Az egész hangulat és környezet végig nagyon valóságosnak tűnt. Az író szinte mindent elénk tárt, részletesen, mégis természetesen. Megmozgatta a fantáziámat rendesen. Teljesen megértettem, miért nevezik a könyvet lírai, meditatív regénynek. Kibontakozik előttünk a hagyománytisztelet és a modernitás lehetősége, mégis minden finoman, csendesen történik. Gördülékenyen haladtam az olvasással, de mégsem siettem sehova. Minden mondatot érezni kellett.
A részletgazdag, de nem túlzó leírások mellett az emberi oldal is nagyon erős. Milyen valamit felépíteni magunk körül és abban élni. Milyen érzés, amikor az ember szenvedéllyel végezheti azt, amit szeret. A tisztelet és az odafigyelés végig jelen van. Az egész közeg, minden irodai dolgozó, mellékszereplő olyan volt, akikkel én is szívesen körülvettem volna magam. A fontos témák észrevétlenül férkőznek az olvasó tudatába. Nincs dráma, nincsenek klisék csak színtiszta egyszerűség.
Miután befejeztem a könyvet, azt éreztem, talán még több figyelmet is adhattam volna neki. Értettem, tetszett, olvastam, de az érzés, hogy valamit nem vettem észre, hogy valami biztos ott lapul a sorok között, azt súgja később még egyszer el kell majd olvasnom.
Megint csak John Williams Stoner című regénye jut eszembe. Nem kell pörgés, drámai események, feszültség vagy meglepetés. Ha jó az alaptörténet, és az író tud mesélni, akkor a legegyszerűbb történet is sokkal többet tud adni, mint azt gondolnánk. A vulkán lábánál pedig ilyen élmény volt számomra. Csendes, elmélkedős, a környezetre figyelő, baráti, érzésekkel teli.
