Lehet, hogy az állandó szorongás, rossz közérzet és reményvesztettség, amelyet ma sokan érzünk, valójában nem egyéni probléma, hanem jogos reakció egy beteg, erkölcsileg züllött világra?
Így kezdődik Popper Péter Egy illúzió halála című könyvének a fülszövege. Pár hónappal ezelőtt, amikor előszőr olvastam, nagyon aktuálisnak éreztem. Mindennapjainkat eléggé átitatta a gyűlölet, a rosszindulat, a félelem és a bizonytalanság. Mindannyian reménykedtünk valamiben, elképzeltünk egy ideális jövőt, akár saját életünkre vonatkozóan, akár a tágabb, minket körülvevő világról. Illúziókat gyártottunk saját magunk megnyugtatására. Ez egy természetes folyamat. A probléma akkor kezdődik, amikor az általunk elképzelt kép meginog, vagy éppenséggel összedől. Csalódást érzünk és mindent sokkal borúlátóbban érzékelünk. Tulajdonképpen ezt nevezi Popper Péter az illúzió halálának.
Azonban a kötet nem csupán ezzel a veszteséggel foglalkozik. Igyekszik rávilágítani arra, hogy ezek a veszteségek elengedhetetlen részei saját személyes fejlődésünknek. Ezekből mind építkezhetünk. Talán realistábbak leszünk, kifinomultabban érzékeljük a körülöttünk levő környezetet. Fájdalmas momentum az önismeret rögös útján.
A világban való közérzet jórészt a kapcsolatok – rokonok, barátok, szerelmek, ellenségek – alakulásán múlik. Szedjük hát rendbe őket, hátha úgy elviselhetőbb lesz vesztett illúziónk gyászkorszaka is. Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjában mondja el az egyik szereplő, hogy talán az a bajunk, hogy irtózunk a száz százaléktól. Megelégszünk ötvenszázalékos szerelmekkel, nyolcvanszázalékos apasággal anyasággal, hatvanszázalékos hittel. Vagyis soha nem éljük végig a dolgainkat. Mindig hagyunk kiskaput, amin keresztül elslisszolhatunk. Így van. A százszázalék ijesztő. Mert ha bukunk, százszázalékosan bukunk. Csakhogy érdemes-e ebben a langyosságban élni?
Kifejezetten tetszett, hogy sokszor hivatkozott Máraira, Thomas Mannra, vagy Kosztolányira a szerző. Rengeteg kérdés, elmélet, amire az olvasó, vagy legalábbis én csak hümmögtem. Szomorúsággal, megdöbbenéssel, vagy kíváncsisággal. Szerintem a kötet akkor működik a legjobban, ha hagyunk időt a feldolgozásra. Ne együltő helyünkben akarjuk elolvasni. Fejezetenként álljunk meg, gondolkodjunk, tanuljunk, vagy tegyük fel a kérdéseket saját magunknak, mi hol vagyunk a világban? Mi a mi részünk az egészben, mivel tudunk hozzátenni a jobb élethez, érzésekhez.
