Nikki Erlick Életfonál című regénye az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb olvasmánya volt. Erős történet és még erősebb mondanivaló. Félve vettem a kezembe legújabb regényét, a Pipacsmezőt. Vajon meg tudja-e ismételni a szerző a korábbi élményt? A Pipacsmező egy olyan könyv volt, amelynek már az alapkoncepciója is erősen gondolkodásra késztetett, mégsem tudott igazán érzelmileg közel kerülni hozzám. Bár a történet középpontjában a gyász feldolgozása állt, és egy „mi lenne, ha” típusú világot vázolt fel – hasonlóan a szerző korábbi regényéhez –, ezúttal nem éreztem azt a belső bizonytalanságot, azt a morális hezitálást, amit egy ilyen téma szerintem óhatatlanul előhívhatna.
A könyv története röviden annyi, hogy van egy intézmény, ahol 4-8 hétre mélyaltatásba kerül az ember, hozzásegítve őt ezzel a gyász, a veszteség feldolgozásához. Ha valaki aláveti magát a kezelésnek, jobb esetben felébredve már kevésbé érzi a veszteséget. Vajon ez lenne a megoldás mindenre? Szimplán átaludni mindent?
Azt gondolom, hogy minden feldolgozás egyedi, mindannyian másképp, más tempóban, más utakon dolgozzuk fel a veszteségeinket. Talán éppen ezért is gondolkodtam el azon, mennyire hihető számomra az a megoldás, amit a történet kínál. A regény azt sugallja, hogy az elkerülés, az „altatás”, az egyfajta gyógyító út lehet. Bennem viszont inkább az a gondolat erősödött meg, hogy a valódi feldolgozás nem megúszható. Az alkoholizmus jutott eszembe, hogy sokszor az alkohol csak tompítja, ideiglenesen feledteti a nehézségeket, de pont eltávolít attól, hogy szembe merünk-e nézni azzal, ami fáj, és végig tudunk-e menni azon az úton, ami valóban átalakít.
Olvasás közben sokszor éreztem azt is, hogy a cselekmény túl lassan halad. Értem, hogy a téma súlya nem kíván akciót, mégis hiányzott belőle valami dinamika, ami igazán magával ragadott volna. A könyv láthatóan arra törekedett, hogy érzelmileg bevonjon, hogy együtt érezzek a szereplőkkel, de ez nálam nem igazán működött. Valahogy nem tudtam rájuk hangolódni, nem kerültek közel, inkább kívülállóként figyeltem őket. Nagyon egyszerű volt mindenki, nem ismertem meg őket egyáltalán, max felületesen.
Volt egy pont, ahol szerencsére megtört ez a távolság. Ott újra feléledt az érdeklődésem, a történet hirtelen személyesebbnek, élőbbnek tűnt, és akkor valóban lendületet kaptam. Ezt követően gyorsan haladtam az olvasással. A végére azonban ismét visszatért bennem az az érzés, hogy valami hiányzik. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mitől lett volna kerekebb, erősebb az élmény, de talán több háttértörténet segített volna. Az intézmény működéséről, az altatás módszeréről, annak lelki és etikai következményeiről. Úgy éreztem, ezek csak vázlatosan jelentek meg, pedig éppen ezek adhattak volna mélységet. A szereplők se lettek számomra igazi karakterek.
Ami végül mégis velem maradt, az nem annyira a cselekmény, hanem a mögötte húzódó kérdés, hogyan dolgozzuk fel a veszteségeinket? Egyedül? Családdal? Barátokkal? Vagy megpróbáljuk valamilyen módon kikerülni a fájdalmat, elaltatni, elodázni, hátha idővel magától elhalványul? A könyv számomra inkább erről szólt, mint konkrét történetről. Arról, hogy a nehéz helyzetek nemcsak sebeket hagynak bennünk, hanem formálnak is. Átrendezik a kapcsolatainkat, az önmagunkról alkotott képünket, és azt is, ahogyan a világhoz viszonyulunk.
Lehet, hogy nem volt számomra maradéktalanul meggyőző vagy érzelmileg elsöprő ez a regény, mégis adott egy olyan kérdéskört, amely velem maradhat a jövőben. Nem egy történet maradt meg bennem, hanem a kérdés, vajon szembe merünk-e nézni azzal, ami fáj, vagy inkább keresünk egy kényelmesebb utat, ami látszólag megkímél, de talán épp a lényegtől foszt meg bennünket? És lehet, hogy végső soron ez a kérdés fontosabb is, mint maga a válasz.
















