Megy, ment, elment – a visszatérő kérdések regénye

Időnként belefutok olyan könyvekbe, amiktől nem várok semmi extrát, mégis hosszan tartóan részesévé válnak mindennapjaimnak. Amikor a fülszövegen és a borítón túl a tartalom felborít mindent, amit előre elgondoltam. Hatással van. Nem könnyű téma, mégis olvasni kell.

Jenny Erpenbeck (1967) német írónő egy berlini íródinasztiába született. Színháztudományi és zenésszínház-rendezői tanulmányokat folytatott. 1991 óta irodalmi tevékenysége mellett színház- és operarendezőként dolgozik Berlinben és Grazban. Megy, ment, elment című regényét a Német Könyvdíj zsűrije 2015-ben a legjobb hat könyv közé választotta. Az írónőt 2016-ban Thomas Mann-díjjal tüntették ki.

Megy, ment, elment

Hogyan tudjuk elviselni az idő múlását, ha a hazánkból elmenekülve egy idegen ország számunkra idegen kultúrájában tétlenségre vagyunk kárhoztatva? Hogyan küzdjünk meg az állandó bizonytalanság érzésével, hogy az otthonunkba már nem mehetünk vissza, de ahova menekültünk, ott se biztos, hogy maradhatunk? Hogy sehol nem tudunk berendezkedni, állandó vándorlásra ítéltettünk? Richard, a nyugalmazott professzor a berlini Oranienplatzon tábort ütő észak-afrikai menekültekkel beszélgetve döbben rá ezekre a kérdésekre, s próbál segíteni a kilátástalan helyzetbe jutott embereken – a maga eszközeivel.

Lehangoltság, félelem

Rögtön az első fejezetben fura érzés kerített hatalmába. A gondolatok, az érzések felvonultatása elemi erővel kezdtek el nyomasztani. Nyugdíj után nincs más hátra mint várni a halált? Ki kell szállnunk az élet körforgásából és hagyni hogy az történjen velünk amit nem akarunk? Elsőként ezt éreztem, arra gondoltam ez az érzés fog végig jelen lenni.

Ám ahogy haladtam előre, minden más megvilágításba került. Biztos egzisztenciával a hátunk mögött is lehetünk egyedül, érezhetjük azt, hogy idegenek vagyunk. Még akár a saját otthonunkban, hazánkban is.  Ez a fajta idegenség érzet készteti a főszereplőt, hogy olyan események közepébe csatlakozzon, amelytől nagyon távol kellene lennie. Meg akarja érteni azokat a kérdéseket, amelyek napjaink részévé váltak. Milyen bevándorlónak, milyen olyan embernek lenni, aki egy idegen országba, idegen kultúrába csöppen. Hogyan tud alkalmazkodni, és milyen félelmekkel, nehézségekkel kell szembenéznie. Az a fajta légkör, amit az író megteremtett, nagyon rá tudja nyomni a bélyegét az ember hangulatára. Ahogy olvastam, egyre inkább csak erősödött bennem a gondolat, mennyivel szerencsésebb vagyok, hogy ott élhetek ahol, részese lehetek saját kultúránknak, történelmünknek.  A leírt szavaknak, mondatoknak hatalmas súlya van.

Párhuzam

Két történet, két élet összefonódása a regény. Nem gondolnánk, de nagyon sok a közös párhuzam. A főszereplő és a menekültek lényegében egy hajóban eveznek. Borzasztó érzés elveszettnek lenni. Egyedül, tehetetlennek lenni.

Kifejezetten tetszett, a szerző nem akart egy percig sem befolyásolni, nem akart egyik oldalra sem állítani. Pusztán megmutatja számunkra a médián túlmutató valóságot. Realista, nem hatásvadász. Fontos olvasmánynak tartom, mert általa többet tudhatunk meg, mint amit engednek tudni.

„A háború mindent elpusztít, mondja Awad: a családot, a barátokat, a helyet, ahol éltél, a munkát, a mindennapokat. Ha idegen leszel, mondja Awad, nincs már választásod. Nem tudod, hová. Nem tudsz semmit. Nem látom saját magamat, a gyereket, aki voltam. Nincsen már képem magamról.
Az apám halott, mondja.
Én meg – én nem tudom már, hogy ki vagyok.
Idegenné válni. Önmagad és mások számára. Szóval így fest az átmenet.
Mi az értelme ennek az egésznek?”

Park Könyvkiadó, 2017