Több éve a polcomon várakozott a Száz év magány. Egyszer elkezdtem, de nagyjából 10-15 oldal után feladtam. Egyáltalán nem sikerült ráhangolódni. Lehet túl sokat vártam tőle, sok mindent keringett a fejemben a regény kapcsán. A környezetemben az emberek két részre szakadtak. Istenítették a regényt, úgy aposztrofálták, alapmű, amit minden embernek, aki szeret olvasni, kötelező kézbe venni. Aztán ott volt a másik oldal, aki nem győzte a legcifrább jelzőket használni. Elvont, unalmas, zavaros.
Egyik délután, este levettem a polcról és elmerültem a történetbe. Nagyjából a feléig egészen jól haladtam vele. Utána már kicsit lanyhult az érdeklődés. Nagyon összetett, nagyon sok mindenre, apró részletre kellett figyelni. Többször ellenőriztem a családfát, olvastam a neten utána a történetnek. Volt “aha” élmény, megdöbbenés és izgalom.
Nem tudom, én lettem -e érettebb, vagy sokkal jobban le tudok lassulni az ilyen könyvekhez? Lehet a Sátántangóval sikerült lerombolni a tévhitet saját magammal szemben, én úgyse értem meg miről szól a regény? Már nem félek. Nem támasztok elvárásokat, elengedem a címkéket.
Nem mondom, hogy 100 százalékosan vissza tudok idézni mindent, mégis elvarázsolt Marquez. Az a fajta kreativitás, történetmesélés, ami a Száz év magányt jellemzi, elképesztően egyedi, különleges. Szerintem pár év múlva újra fogom olvasni. Kíváncsian várom, a Netflix miként hogyan fog hozzá az adaptációhoz. Kedvcsinálóként egy TED videót ajánlok. (magyar nyelv választható).
A Netlix sejtelmes videója pedig itt megtekinthető:
