„A Szolenoid sok regényből merít, így válik körültekintő kölcsönzések útján született hiperirodalmi művé. Kleist kozmikus kétértelműsége, Kafka bürokratikus terrorja, García Márquez varázslatai és Bruno Schulz labirintusai mind felismerhetők Cãrtãrescu anekdotáiban, álmaiban és naplóbejegyzéseiben.” – The New York Times
Így kezdődik Mircea Cãrtãrescu, Szolenoid című regényének fülszövege. Őszintén szólva egyszerre csábító és félelmetes. Olyan neveket említenek, melyekről tudni lehet, hogy nem éppen a könnyedségükről, az egyszerű olvashatóságukról híresek. Sokáig kerülgettem, nézegettem a majdnem hatszáz oldalas könyvet. Aztán egy délután kezembe vettem, elkezdtem olvasni. Elrepült röpke húsz oldal, szinte észre se vettem.
A történet középpontjában a bukaresti 86-os iskola irodalomtanárának élete áll, aki naplót vezet riasztó, szürreális álmairól és hétköznapi kalamajkáiról. Amikor egy olyan házba költözik, amely alatt egy beépített szolenoid elektromágneses teret talál, élete gyökeresen megváltozik. Ennek hatására a főhős lebegni kezd az ágya felett, és másokkal együttműködve elképzelhetetlen eseményeket idéz elő. A kötet bemutatja az 1960-80-as évek szocialista Romániájának mindennapjait – a sorban álló embereket az élelmiszerboltok előtt, az abszurditásokat az oktatási rendszerben, valamint a családi élet nehézségeit. Emellett betekintést nyerünk egy gyerekekkel foglalkozó tüdőszanatórium életébe, a halál ellen tiltakozó mozgalom gyűléseibe, az álomfejtők világába, és a mikroszkóp tárgylemezén élő atkák miniatűr világába.
A regény nagyon sokrétű, rengeteg mindenről szól. Néhol csapongva, ugrálva időben és cselekményben. Sokszor éreztem azt, hogy egyik pillanatban például bent vagyok a tanáriban, aztán már teljesen máshol, másról szól a történet. Valóság és álom keveredése olyan finoman váltakozik, hogy néha fel sem tűnik. Máskor pedig csak pislogtam, most akkor mi is történik? Az egész nagyon komplex. A szerző a filozófiai és társadalmi kérdésektől egészen a lélek mélységéig vezeti az olvasót. Sok esetben meghagyva az értelmezés jogát számunkra.
Mégis az egész kötet rettentő emberi és valós. Egy baráti beszélgetés. Sőt, inkább olyan, mint amikor csak ülünk a sötétben és elmélázunk a múltunkon, képzeletben megváltoztatva azt, vagy előre tekintve a jövőnket próbáljuk kedvünkre lefesteni. Álmodozunk, elveszünk, magunkra találunk, élünk és meghalunk.
Nagyon nehéz megfogalmazni az érzéseket, nehéz értékelni. Újszerű, még nem igazán találkoztam hasonlóval. Vagy legalábbis nem emlékszem. Mindenképpen kihívás elolvasni a Szolenoidot. Sok türelem és odafigyelést igényel. Elengedve mindenféle elvárást. Bevallom, sokszor elfáradtam tőle, mégis azt érzem, megérte megismerni.
