Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Identitást kereső regények kiemelkedő fontosságúak az irodalomban, mivel az olvasók könnyen azonosulhatnak a különböző krízisekkel küzdő főszereplőkkel. Teljesen mindegy, hogy társadalmi, vallási, etnikai vagy éppen nemi identitásról van szó. Sőt, még a kapuzárási pánikot is ide sorolhatnám. Tulajdonképpen bármi okozhat válságot, ami a személyiségünket, önismeretünket befolyásolhatja. Ezek a regények segítenek felépíteni a társadalmi odafigyelést és az elfogadást. A legnagyobb ereje pedig abban rejlik, fejlesztheti az empátiát, ami jelenleg talán sokkal fontosabb, mint bármikor korábban.  

És hogy miért jutott eszembe ez a téma? Mert elolvastam Kiss Tibor Noé első kötetét, az Inkognitót.  

Mi van akkor, amikor az ember legszívesebben kibújna a saját neméből? Milyen érzés lehet, amikor egy futballbolond kamasz felismeri, hogy női ruhában, kisminkelve érzi jól magát? Mi történik ilyenkor? Mi történik benne, és mi történik vele? Mi történik, amikor rájön, hogy ez nem múló szeszély, hanem maradandó állapot? Mire számíthat, amikor először végigbukdácsol az utcán magas sarkú cipőben? Az Inkognitó olyan tapasztalatokról szól, amelyekről a mai magyar társadalom nagyon keveset tud. A transzneműség egész kérdéskörét a tömegmédia felületes képei uralják: a gay-pride parádék groteszk alakjai vagy a bulvársajtó által időnként felkapott figurák. Kiss Tibor Noé könyvét egy világ választja el mindettől. A könyv egy olyan fiatal története az ezredforduló Magyarországán, aki a felnőtté válás során szembesül alakulóban lévő identitásának nem szabályos vonásaival. Nem véletlen, hogy az Inkognitó alapképlete klasszikus nevelődési regényekre emlékeztet, persze nem éppen klasszikus dilemmákkal. Az olvasó mégis hasonló szorongással aggódik ifjú hőséért, aki talán nem is sejti, mennyire kiszolgáltatott és sebezhető abban a világban, amelybe éppen belepottyant. Az Inkognitó minden ízében kortárs próza, érzékeny tollal megírt elsőkönyv és kockázatos coming out. 

A kötet évek óta ott van a polcomon, mégis a szerző korábbi regényét, a Beláthatatlan tájat olvastam először. Nem tudom megfogalmazni, hogy miért kerültem el ezt a kötetet. Szerintem szimplán csak nem érdekelt, nem foglalkoztatott az a címke, amivel a könyvet illették. Mert erőteljesen a transzneműség az első dolog, amit megemlítenek. Ami részben igaz, ugyanakkor, ha félretesszük az előzetes “benyomást” akkor rájöhetünk, sokkal hétköznapibb történetről van szó. 

Bosszant és egyszersmind megindít, amikor néha egy-egy pillanatra eltévedek saját építményemben. A karom zsibbad, a szívverésem felgyorsul. Tébolyító idegenség, végeláthatatlan küszködés, újabb és újabb vereségek a mindennapokban. Mozdulatlanság. Kényszeres közelítési kísérletek, szüntelen távolodás. Nem tudom, kinek az élete. 

Mert a kötet sokkal több annál, minthogy transzirodalomként aposztrofáljuk. Legalábbis én másként vélekedek. Ez a könyv azokról az emberekről szól, akik kételkednek magukban, nem találják a helyüket a világban. Az életük kilátástalan, félelemmel és szorongással teli. Rengeteg olyan mozzanattal találkozhatunk az olvasás során melyben tulajdonképpen magunkra ismerhetünk. Mert a bennünk levő szorongás bármikor előtörhet. A lelki vívódás – legyen az bármilyen hátterű – megnehezíti a mindennapokat. Az Inkognító erős regény, olykor csapongó, zavaros is lehet, de ezáltal adja vissza tökéletesen, az emberi természet, lélek kiszámíthatatlanságát.