A Família Kft-t nyolc éven keresztül sugározták a televízióban, igazi közönségkedvenc volt. Majd jöttek a kereskedelmi csatornák, amelyek elhozták a sorozat végét. Én még ahhoz a korosztályhoz tartozom, akinek élénk emlékei vannak arról, amikor a család leült a képernyő elé és közösen néztük a Szép család mindennapjait. A színészek a sorozat befejezését követően szétszéledtek, itt-ott azért továbbra is találkozhattunk velük. Kivétel ez alól talán Spáh Dávid, aki visszavonult, a kamera másik oldalán találta meg a helyét. Nemrég újra jelentkezett, méghozzá az első regényével.
A Még egyszer, egy felnőtt, negyven éves férfi története. Barna kreatív igazgatóként dolgozik egy rendezvényszervező cégnél. Ám a jól hangzó munkahely és pozíció nem feltétlen elegendő a boldogsághoz. A túlsúlyos, háromgyerekes családapa élete az összeomlás szélén áll. Elege van mindenkiből, mindenből. Szorongással és hangulatingadozással küzd. Aztán belekerül egy ördögi spirálba, ami csak arra jó, még jobban megnehezítse az amúgy is pocséknak mondható életét. Le lehet élni az életet megalkuvással, elfojtott emlékekkel? Mi kell ahhoz, hogy észrevegyük, eljutottunk a határunk végére?
Velem azért könnyű elhitetni, hogy szart se érek, mert én magam is ezen a véleményen vagyok most már meglehetősen hosszú ideje. Önmagam számára az érettség, a felnőtté válás folyamatában megtett előrelépés mértékegysége az, hogy mennyire látom tisztán önnön haszontalanságomat, csekély és könnyedén megkérdőjelezhető értékeim jelentéktelenségét, s hogy ráadásul mindez csakis engem érdekel. Miközben sokszor különös, naiv elkötelezettséggel hiszek az emberiségben, és meggyőződésem, hogy az emberek egymás felé hittel, szeretettel és megértéssel fordulnak, saját létezésemet mégis egy véletlen művének tartom, ami egyedül az én számomra nevezhető szerencsésnek, és ezzel mindenki más és tisztában van.
Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, az járt a fejemben, vajon férfi olvasóként mennyire fogok azonosulni a szereplővel. Mit fog nekem adni? Vajon az én életemre ráhúzható -e bármi is a történetből? Miután nagyrészt női olvasók véleményeivel találkoztam, nem tudtam mire számítsak. Lehet nem is illek a történet célközönségébe?
Az első harmad olvasása során nehezen tudtam eldönteni, milyen irányba halad a történet. Zavarodottságot éreztem. Szórakoztatott, kiváncsivá tett, ugyanakkor nem éreztem a teljes összefüggést. Talán a csapongás a megfelelő szó arra, ami az első nagyobb részt illeti. Aztán haladtam előre, szépen fokozatosan minden a helyére került, a történet felvett egy egyenes szálat. Elmerültem a múlt árnyaival körbevett oldalakban. Kimondatlan sérelmek, család, félelmek, munka, felelősség. Végül pedig az erőteljes pofonnal felérő lezárás. A végén egyébként rájöttem arra, miért volt nehezebb számomra az első nagyobb fejezet olvasása. Ezért mindenképpen javaslom, lendüljünk túl a kezdeti nehézségeken, mert a végére minden új értelmet fog nyerni.
Nem akarta közölni az utca népével, hogy jobb vagy több lenne náluk. Nem kellett egy komolyabb vagy gondterheltebb embert hazudnia a környezete számára. Még nem volt érezhető, hogy az országban, ahol éltünk, három-négy év múlva kimegy a divatból a köszönés, a hétköznapi kedvesség és a mosoly a gyengeség jelévé, a szegényebbek gazsulálásává degradálódik. Aki mosolyog, az akar valamit. Apám lehengerlő ereje abban rejlett, hogy nem érezte, hogy leplezni kellene a mai szemmel nézve oktalan derűjét. Nyugodt természetességgel nézett a szembejövők arcába, és kedélyes egyszerűséggel, a napszaknak megfelelően köszönt, ha csak egy pillanatig is felmerült benne, hogy ismerheti az illetőt.
Miután befejeztem a könyvet, csak néztem magam elé. Kutattam a párhuzamokat a történet és az életem között. A barátaimra és a családomra gondoltam. Spáh Dávid kötete a saját múltunkba repít vissza. Akaratlanul is eszembe jutottak az iskolás éveim, melyik tanárom milyen hatással volt rám. Melyikük szava cseng a fülembe mai napig, meghatározva azt, milyen ember lett belőlem. Minél inkább elmerültem a nosztalgiába, annál erősebben szerettem volna a kezembe fogni azt a bizonyos – történet szempontjából is kiemelt szerepet kapó – négy színű tollat. Életünk során, főleg gyerekként és kamaszként, tucatnyi dolog befolyásolhatja a jövőnket. Sokszor az évek múlásával és esetleges terápiával sikerül csak kideríteni, bizony valami félresiklott a múltban. A regényt olvasva az olvasó elmerülhet az emlékei forgatagában, hogy megtalálja a javításra szoruló, jövőjét is meghatározó eseményeket.
Az írásom elején említettem, szinte csak női olvasók véleményével találkoztam a kötettel kapcsolatban. Pedig pont nekünk, férfiaknak kellene főleg olvasni. Mi is össze tudunk omlani, a mi életünk is pillanatok alatt félre tud siklani. A kiégésről ne is beszéljünk. Melyről nagyon sokat hallhatunk mostanág, mégse tudunk igazán felkészülni rá, hiszen számos formában jelentkezhet. Ezt a tabut dönti le a szerző, megmutatva a férfi lét esendő, sebezhető oldalát. Mindezt nyíltan és őszintén, fanyar humorral keverve. Persze az is lehet, a végén inkább sírva fakadunk.
A Még egyszer egy olyan generáció regénye, akinek nagyon sok mindent kellett elfojtani magukban, akik számára a tűrj, maradj csendben és alkalmazkodj volt az egyik legnagyobb útravaló a felnőtt élethez. Ám szerencsére a világ változik és az akadályok, a tabuk ledőlnek és a hasonló regények rávilágítanak arra, mindig van lehetőség változtatni, újra alkothatjuk az életünket a magunk módján.
