Egy jó regény azon túl, hogy szórakoztat és kikapcsolja olvasóját a hétköznapok monotonitásából, rengeteget taníthat. Főleg, ha olyan fontos témára hívja fel a figyelmet, mint környezetünk kihasználása, vagy a klímaváltozás. Emlékeztetnek minket, mekkora befolyásunk van arra, miként használjuk a világunkat, hogyan károsítjuk és nehezítjük meg általa a mindennapjainkat. A kiváltott érzések által azonban lehetőséget is kínálnak a változásra.
A természetet semmi sem érdekli.
Nem fogja megköszönni, hogy elektromos hibridautót vásároltál. Nem lesz kedves hozzád azért, mert napelemet szereltél fel. Nem ad egy kicsivel több esőt, mert beérted két gyerekkel, eggyel, vagy egyáltalán nem vállaltál gyereket. Sem több, sem kevesebb szén-dioxidot nem nyel el azért, mert elmész szavazni. Nem kíméli a korallzátonyokat, a gleccsereket és az esőerdőket, csak mert rábeszélted a gyerekeidet, hogy mégiscsak kóstolják meg a húspótlóból készült darált húst. Mindazt, amit most tapasztalunk, egyáltalán nem tudjuk befolyásolni a tetteinkkel, mert ez a tíz, harminc vagy ötven évvel ezelőtt meghozott és főként meg nem hozott döntéseink következménye.
Didrik negyvenéves média-tanácsadó, aki az erdőtűz elől menekülve igyekszik hősiesen viselkedni, családja megmentésére irányuló erőfeszítései azonban kudarcba fulladnak. Melissa klímatagadó influenszer, tele elveszett álmokkal. André egy kiöregedett teniszcsillag megnyomorított fia, aki arra használja a válságban egyre inkább elharapódzó erőszakot, hogy leszámoljon szörnyeteg apjával. Vilja, Didrik tinédzser lánya, aki elszakad a családjától, és a cselekvésre képtelen felnőttek helyébe lép a menekültek vezetőjeként.
Így szól Jens Liljestrand Ha minden véget ér is című regényének fülszövege. A szerző elég sajátságosan, különböző aspektusból foglalkozik a környezetünk témakörével. Ugyanakkor a hangsúly sokkal inkább az események emberi oldalát igyekszik bemutatni. Vajon milyen hatást vált ki az emberből, ha megközelíti a halál szele? Szembesül azzal, az eddigi kényelmes élete a végéhez közeledik? Dühös lesz? Nemtörődöm? Eluralkodik rajta a szorongás? Számos érzés kavargott bennem is. Mit tennék adott esetben? Létezik-e egyáltalán jó megoldás? Az újfajta megközelítés, amit Jens alkalmazott szokatlan, mégis ettől válik igazán izgalmassá. Még annak ellenére is, hogy az előzetesen elvárt koncepció idővel kissé háttérbe szorul.
Emiatt kialakulhat némi hiányérzet, ami az erős karakterek mellett fura volt számomra. Bár, ha jobban belegondolok nem baj, ha kicsit kétségek között maradunk a végére.
Lágy szellő, meleg és alig érezhető füstíz borít be minket, ahogy körülüljük a tüzet: a hiányérzet, az idegenség, az elveszettség, az abban rejlő erőszak, hogy egy olyan korban vagyunk kénytelenek felnőni, amikor egymást követik a válságok, és valahogy hozzá kell szoknunk az elveszett álmokhoz, az elveszett reményekhez és az elveszett jövőhöz, a soha véget nem érő rémálomhoz, a soha el nem kezdődő élethez…
Mi volt számomra a tanulság?
Törődjünk sokkal jobban másokkal. Ne csukjuk be a szemünket, és ha nehéz is, de igyekezzünk változtatni azon szokásainkon melyek befolyással vannak a környezetünkre. Illetve végső sorban, nem árt felkészülnünk.
