Legutóbb Az osztály vesztese című ifjúsági regényt olvastam. Úgy alakult, nem távolodtam el a műfajtól, mert újra egy fiataloknak szóló könyvet vettem a kezembe. A téma ismét nagyon fontos, és elgondolkodtató. Holokauszt. Igaz Dóra, Egy fiú a csapatból.
Igaz Dóra: Egy fiú a csapatból
Dani felkavaró mondatokat hall az iskolában. „Kevés vagy, mint Hitlerben a jóindulat” — mondja egy osztálytársa, aki később a haláltáborokat is emlegeti. Dani kétségek között megy haza, és próbálja megemészteni a hallottakat. A szüleitől tudja, hogy ők zsidók, de ennél többet sosem sikerült kihúznia belőlük. Az internetet is segítségül hívja, de amit ott talál, attól csak még jobban megijed és összezavarodik. Amikor az osztálytársai kihagyják a focimeccsből, mivel hittanon alakítanak csapatokat, Dani végképp elkeseredik. Aztán megismerkedik a barátja idős nagypapájával, és a bácsi egy napon mesélni kezd a gyerekkoráról és 1944-ről…
Mikor kezdhetünk a holokausztról beszélni a gyerekekkel? Hogyan közelítsünk meg egy ilyen súlyos témát, hogy ők is be tudják fogadni? A könyvbeli Dani legnagyobb nehézsége az, hogy a felnőttek konokul hallgatnak. Igaz Dóra és a Pagony ezzel az érzékeny, okos regénnyel segít abban, hogy a gyerekek elindulhassanak a megértés felé.
Rájöttem, azért is jó gyerekeknek szóló könyveket olvasni, mert rövidségük ellenére is erős, tartalmas olvasmányok. Igaz Dóra könyve tetszett. Nagyon jó volt a történetvezetés, jól “beszélt” a fiatalok nyelvén. Gondolkodóba ejtett, vajon milyen voltam én ennyi idősen. Ötödikes koromban mit tudtam, vagy mit nem. Nem rémlik, hogy a történelem bármilyen módon beszédtéma lett volna.
A másik dolog, amin folyamatosan agyaltam, hogy okés, jó könyv. De mikortól lehet ajánlani? Hagyni kell, hogy a gyerek kiválassza magának a könyvet? Vagy ajánljam a szülőnek, hogy egy újabb kényes témát tudnak előtérbe hozni? Tartok attól, hogy a téma miben léte miatt a felnőttek inkább nem adnák a gyerekek kezébe, mert nem tudnak, vagy nem akarnak róla beszélni. Tényleg, a könyves tapasztalatom azt mutatja, a szülők rendszerint kerülik, egyúttal óvják a gyermeküket a kényes dolgoktól. Felvilágosítás, kiközösítés, betegség, vagy ahogy a könyv főmotívum, a zsidóság, a zsidó múlt.
Pillanatnyi csend állt be a mesélésbe. Az öreg a régmúlt emlékekben merült el, a fiúk a saját gondolataikban tettek rendet. Zsombi szemében nagyot nőtt a papa, ezt lehetett látni a tekintetében. Dani először furcsállotta, hogy ezek a sztorik csak most kerültek elő, amikor pedig mindennap beszélgethetnének egymással. Aztán rájött, hogy nincs is ebben semmi furcsa. Ő sincs tisztában azzal, hogy az ő nagyszülei vagy dédszülei milyenek voltak gyerekként. Ha a nagyiékkal találkozik, semmi másról nincs szó, mint hogy milyen óráid vannak az iskolában, kisfiam. Pedig biztosan ők is szívesen megosztanák az élményeiket, hogy mik történtek velük, amikor annyi idősek voltak, mint Dani most. Jó lenne, ha mesélnének. Sokat és mindenről.
A hallgatás nagy felelősség, főleg annak a tudatában, hogy már a legkisebbek annyi impulzusnak vannak kitéve az internet, okostelefonok világában, hogy könnyedén megnézhetnek bármit. Viszont nem biztos, hogy a megfelelő oldalon találják magukat. A könyvet, annak ellenére, vannak bennem kételyek, hitelesnek tartom.
A regényt közös olvasásra ajánlom a felnőtteknek, gyerekeknek. Példát láthatnak arról, milyen dolgok fordulnak elő egy közösségben, milyenek a fiatalok. Végsősoron talán segíthet leküzdeni a téma kényességét okozó félelmet.
Tanároknak is érdemes elolvasni, mert számukra is segítség lehet, hogy vannak dolgok, amikről igenis beszélni szükséges.
