Júniusban a könyvhéten jártam. Nagyon sok standnál, kiadónál megálltam és nézelődtem. A 21.Század Kiadónál álldogálva arra lettem figyelmes, egy könyvet már több alkalommal utántöltöttek a pulton. Az alatt a 10-15 perc alatt amíg ott voltam, legalább 5-6, ha nem több példányt vettek a Normális emberekből.
A számos díjat elnyert és legalább annyi jelöléssel rendelkező kötet története tulajdonképpen nem hordoz magában semmi extrát a fülszöveg elolvasását követően.
Az iskolában Connell és Marianne szinte kerülik egymást. Conell igazi közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amelyet eltökélten titkolnak. Érettségi után mindketten ugyanarra az egyetemre kerülnek, és a későbbi években sem sodródnak el egymás mellől. Kapcsolatuk egyre összetettebbé és ellentmondásosabbá válik, kimondatlan feszültségekkel telítődik.
A bizonytalanság, főleg fiatalon eléggé nagy úr. Nagyon sok mindent tönkre tud tenni. Félünk attól, mit szólnak mások, ezért meghozunk hülye döntéseket. Aztán későbbiekben foghatjuk a fejünket, milyen ostobák voltunk, mert tulajdonképpen teljesen feleslegesen paráztunk valamin. Nagyon sok mindenkivel megesett ez, nem igaz? A Normális emberekben ez a momentum volt, ami legjobban megmaradt bennem. Továbbá az, hogy a szereplők idő előtt szerettek volna felnőni. Vagy csak próbálkoztak. Labilisan és félszegen.
A két fiatalnak nagyon sok mindennel meg kellett küzdenie. Ellenkező családi háttér, barátok. Leginkább az volt a gond, hogy másoknak akartak megfelelni. Nem magukat nézték, hanem az elvárásoknak éltek. Aztán csodálkoztak, hogy a boldogságuk valahol elveszett útközben.
Az évek során ők ketten olyanok voltak, mint két kis palánta, amely ugyanabban a cserépben növekszik, egymás körül, elhajolva, hogy helyet hagyjon a másiknak, valószerűtlen helyzetekbe csavarodva.
A könyvben az érzelmi színesség legalább annyira kiemelkedő, mint a nyomorúság, szürkeség. Az egész egy végeláthatatlan hullámvasút. Csak a szemünk csukva, nem látjuk az előttünk álló utat. Az olvasás során én se tudtam feltétlen eldönteni, mit akar a szerző. Persze, megmutatja a fiatalok életét, gondolatvilágát. Teljesen rendben volt, eléggé erősre, hatásosra sikeredett. Viszont nem jött át semmiféle üzenet. A lelkiség ábrázolásának van mélysége, ugyanakkor nem mindegy mikor, milyen hangulatban olvassuk és miként fogadjuk be azt. A párbeszédek jelölésének hiánya nagyon zavart, de azt félretéve összességében nem volt rossz. Szerettem volna imádni, de ez most nem jött össze. Nem én vagyok az olvasója. A potenciál benne van, de talán majd a későbbi könyveitől azt kapom, amit szerettem volna.
John Green jellegű ifjúsági könyvnek indult, de aztán túllépve a kamasz kereteken egy fajsúlyos irodalmi értéket alkotott a szerző empátiával, nyitottsággal. Ha egy érzékeny, bizonyos szinten talán romantikus, ám bizonyos szinten tragikus könyvet kerestek, akkor a Normális emberek jó választás lehet. Normális ember ők, vagy mi? Egyáltalán mi számít normálisnak?
3 gondolatokat “Sally Rooney: Normális emberek”
A hozzászólások lezárva.