Az utolsó vándorlás. A könyv, ami olvasásra szólított. Magam se tudom megmondani, miért. Kezembe vettem, belelapoztam, nem eresztett. A végére teljesen más képet kaptam, mint azt vártam. A végeredmény tulajdonképpen így is tetszetős.
Valamikor a közeli jövőben, amikor a globális klímaváltozás miatt egymás után halnak ki a fajok, Franny Lynch eltökéli, hogy követi a sarki csérek utolsó ismert kolóniáját az egész földgolyót átszelő utazásukon. Az apró madarak évente kétszer teszik meg az északi sarkkörtől a déli sarkkörig tartó távot, és a tudósok szerint ez lesz utolsó vándorlásuk, miután élőhelyeik pusztulása miatt nem élik túl az utat.
A fiatal nő a kihalt tengereket hiábavalóan kutató halászhajó, a Saghani fedélzetén ered a madarak nyomába a kiüresedő világban, valódi céljai azonban nem csupán a legénység többi tagja, hanem önmaga előtt is rejtettek. Milyen traumák, tragédiák és kétségbeesett remények hajtják őt és a legénységet ezen az őrült úton, Grönland partjaitól az Antarktisz olvadó jégmezőiig, és miért akar vándorlása végén Franny véget vetni az életének?
Az utolsó vándorlást az Amazon szerkesztői 2020 legjobb regényének választották, és A korona főszerepét játszó Claire Foy készít belőle filmadaptációt Benedict Cumberbatch közreműködésével.
Az előzetes elvárásokkal ellentétben nem a klímaváltozás, nem a természet volt a fő motívuma a regénynek. Jelen volt, de mindez szerintem kevésbé jelentős mértékben. Persze a gondolat befészkeli magát az ember tudatába, milyen borzasztó világ az, ahol nincsenek állatok. Vajon mi történt? Mit tettünk? Ez után mi fogunk következni? Nekünk mennyi időnk maradt? Súlyos kérdések. A választ nem eben a kötetben fogom megtalálni. A történet inkább egy csendes, érzékletes és lassúbb beszámoló egy nőről, kapcsolatáról, bánatáról.
(…), életünk semmit sem jelent az újjászületés körforgásán kívül, felfoghatatlanul rövid felszikrázások vagyunk az állatokhoz hasonlóan, nem vagyunk egyáltalán fontosabbak náluk, nem vagyunk méltóbbak az életre bármilyen élőlénynél. Saját fontosságunk tudatában, az értelem utáni kutatásunkban elfeledkeztünk arról, hogyan osszuk meg másokkal a nekünk életet adó bolygót.
Szereplőnk, Franny egy lelkisérült, aki belül rettentően küzd önmagával, az érzelmeivel. Ez az esetlenség olykor bosszantó, ugyanakkor szívbe markoló is tud lenni. Rátelepszik az olvasó hangulatára, sőt, ha hajlamosak vagyunk a depresszióra, könnyen saját életünk nehézségeivel, rossz oldalával szembesülhetünk. A szerző az érzelmek mellett érzékletesen, tűpontosan tudja lefesteni a környezetet is. Fázunk, érezzük a sós tenger illatát, hullámzik velünk a szoba, mintha mi magunk is a tengeren lennénk.
Annak ellenére, hogy másra számítottam, különleges regény volt Az utolsó vándorlás. Erős tartalom, erős képi világ. Leginkább azoknak ajánlom, akik szeretik a kissé nyomasztó lélektani drámákat, az emberi sorsokat boncolgatni.
