Halál és az azt követő gyász. Személy szerint kerülöm a témát. Kényelmetlen számomra. Sőt, rettegéssel tud eltölteni. Félve vettem a kezembe Singer Magdolna legújabb kötetét is. A Gyászkísérés hiánypótló kötet lett. Halálról, gyászról kérdeztem a szerzőt.
A halál és a gyász témája kapcsán, ami elsőként eszembe jutott, hogy nincs úgymond kultúrája. Nem beszélünk róla, vagy ha szóba is kerül, általában általános szorongást okoz. Mitől alakulhatott ki ez a tabu?
Amikor még az otthonokban következett be a halál, akkor gyermekkorunktól hozzászoktunk, előttünk zajlott a haldoklás is, a ravatalozás is, a siratás, a családokban lehetett róla beszélni. Ma már többnyire a kórházakban történik az eltávozás, így eltávolodott tőlünk a halál. Félelmetessé vált, nem szeretünk beszélni sem róla.
Egy halálesetet követően a környezet tanácstalan, szeretne segíteni, de nem tudja, hogy hogyan tehetné meg?
Ennek a tanácstalanságnak ugyanaz a gyökere, mint amit a halál tabuvá válásával kapcsolatban említettem. Nem csak arról van szó, hogy a meghalás kikerült a látókörünkből, de a gyász tradíciói is elvesztek, amelyek segítették mind a gyászoló személyt, mind a környezetet. Zavarban vagyunk, mit mondjunk, emiatt néha egyenesen elkerüljük a gyászolót, akinek pedig nagy szüksége lenne a támogatásra. Szerencsére azért vannak, akik egyszerűen csak a szívükre hallgatnak és nem hagyják magára a gyászolót.
Legújabb kötetének címe, Gyászkísérés. Számomra nagyon új ez a fogalom. Mióta létezik?
Valóban új fogalom, sokkal szebben fejezi ki azt, ahogyan egy gyásztanácsadó segíti a hozzá forduló gyászolókat.
Milyen készségek szükségesek ahhoz, hogy valaki kísérő lehessen? Bárki lehet gyászkísérő?
A szó hétköznapi értelmében bárki lehet, aki nyitott szívvel, megértéssel, segítő szándékkal fordul gyászoló ismerőséhez. Egyszerűen csak jelen van, meghallgatja. A gyász normál krízis, elsősorban az emberi együttérzés, szeretet az, ami gyógyír az elszenvedett veszteség okozta bánatra. Lehet ezt azonban professzionális szinten is művelni, ehhez már a humánus hozzáállás mellett sok tanulás és önismereti munka szükséges. Ismernünk kell a gyász elméletét, a meghallgatáson kívül megfelelő kérdéseket kell feltennünk, igyekeznünk kell elhárítni a gyászfolyamat útjában álló akadályokat, mint például a túlzott bűntudat, vagy harag, ami egyébként, ha nem ölt túlzott mértéket, akkor a gyász természetes velejárója lehet.
Sokan talán nem tudják, de a gyász nem csupán az elhunyt szerettünk után alakulhat ki, hanem szakítás, egészségromlás, költözés, bizalomvesztés és számos további körülmény lehet, ahol szükség lehet gyászfeldolgozásra. A kötetben erről is szó esik. Hogyan tudja észrevenni az ember, hogy bizony itt gyászolni kell?
Érdemes a nagy változások, vagy bármiféle veszteség esetén megállni, időt adni, hogy egyáltalán felismerjük, hogy szomorúak vagy dühösek vagyunk. Elismerni, hogy igen, ez fájdalmasan érint, természetes, hogy gyászolom azt, amitől meg kellett válnom, ami fontos volt számomra. Már önmagában ez sokat jelent, de ha képesek vagyunk kifejezni az érzéseinket egy barátnak, vagy ha szükséges, akkor egy segítőnek, vagy naplóírással, máris sokat teszünk a lelki egészségünk érdekében.
Kicsit visszakanyarodva az első kérdésre, hogyan lehet leküzdeni a halál, gyász okozta félelmet, hogy lehetne az azt körülvevő tabut feloldani, mit tud tanácsolni?
Legjobb a szembemenés. Olvassunk spirituális irodalmat, vallásfilozófiát, mélyedjünk el a legújabb halálközeli élmények kutatásaiban, de a kvantumfizika csodálatos felfedezései is tágíthatják a látókörünket és ezzel oldhatják a halál témája iránti ellenállásunkat.
