José Saramago: Vakság

Ez elmúlt időszakban igyekeztem újra nagyobb figyelmet fordítani a Helikon Kiadó könyveinek. Két legutóbb olvasott regényük abszolút telitalálat volt. A Klara és a Nap, valamint Beregi Tamás Egyszer egy kutyája is felkerült a kedvencek listámra. Ezt követte Saramago nagysikerű és talán legismertebb regénye, a Vakság. 

A vakság kórja terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el a látását, majd mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele… Az elharapódzó járványt nem lehet megállítani, hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe a vakokat, a rejtélyes „fehér kór” tovább szedi áldozatait. A vesztegzárba kényszerített férfiak és nők rettegve, éhezve, szexuális megaláztatásoknak kitéve lassan kivetkőznek emberi mivoltukból. De mégis akadnak köztük olyanok, akik szembeszállnak a pusztulással. 

Amikor a fülszöveget elolvastam, rögtön felmerült bennem a gondolat, mi lenne, ha ez a valóságban is megtörténne. Egyszer csak az összes ember szépen lassan elveszítené a szeme világát. Leültem az ágyra és végigpörgettem, mit tennék én? Rémisztő érzés volt már a gondolata is a kiszolgáltatottságnak. Féltem kicsit a regénytől. Nyomasztó lesz? Az elmúlt időszak járványhelyzete fog újra visszaköszönni a sorokból? 

Én vagyok a hibás, zokogta, és így is volt, ezt nem lehetett tagadni, de az is biztos, és talán ez a vigasztalására szolgál, hogy ha minden cselekedetünknek valamennyi következményét előre láthatnánk, és komolyan elgondolkozhatnánk először a közvetlen, majd a valószínű, majd a lehetséges, majd az elképzelhető következményeken, soha többé el nem mozdulnánk onnan, ahová az első gondolat odaszegezett. Bár föltételezhetjük, hogy szavaink és tetteink jó és rossz következményei eléggé egyformán és kiegyensúlyozottan oszlanak meg a jövőben elkövetkező napok között, beleértve azokat a végtelen napokat is, amelyeken már nem leszünk itt, hogy bizonyosságot kapjunk minderről, hogy gratuláljunk magunknak, vagy hogy bocsánatért esedezzünk, különben is, ez már némelyek szerint a halhatatlanság, amelyről annyit beszélnek. 

A szokásomtól eltérően ezúttal lassan olvastam. Egy pár oldal, egy fejezet naponta. Mégis mindig vissza szerettem volna térni hozzá, annyira, hogy még reggeli séta közben is olvastam. Kisebb dózisokban fogyasztottam. Nem tudom megfogalmazni miért. A nyelvezete egyszerű, gördülékeny. A hangulata egyenletes, nem az a cselekménydús történet. Persze vannak benne megrázó jelenetek, de azok is remekül beépültek a regénybe. Szóval ez a kettősség volt bennem. Imádtam, nagyon jó történet, nagyon jó kivitelezés. Lassan olvastam, elmerültem benne. Kifejezetten örültem annak, hogy nem a járvány, nem a betegség volt a központi elem, hanem az ember esendősége, érzelem világa. A szerző erős atmoszférát teremtett. Rossz volt, de a kezdeti félelmem ellenére nem éreztem nyomasztónak sem. Csak annyira maximum, ami szinte bármely más átlagos történetben előfordul. 

Szóval a hosszú közös utunk a végére ért. A Vakság egy maradandó élményt okozó történet. Olyan, amit több alkalommal is el lehet olvasni, mindig más oldaláról ismerhetjük meg. Nem gondoltam volna, hogy triplázni fogok és a kiadó három könyvéből három új kedvencet találok.  

Ha igazi elmerülést szeretnél, egy olyan történetet, ami visszafogottságával többet ad, mint egy átlagos regény, akkor Saramago kötet, a Vakság tökéletes választás lesz számodra.  

A könyvet kedvezménnyel ide kattintva tudod megrendelni.