Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom

El kell mondanom, erre nem számítottam. Nem figyeltem fel a könyvre, nem vált érdekessé számomra a fülszöveg alapján. Ám mégis úgy alakult, elolvastam. El kell mondanom, erre nem számítottam. Kedvenc lett. Golnaz Hashemzadeh Bonde: El kell mondanom. 

Nahidot felveszik az orvosi egyetemre, aminek tiszteletére a büszke család nagy ünnepséget szervez. Aznap este találkozik jövendőbelijével, Maszuddal. Nem sokkal később kitör a forradalom, mely a fiatalok számára felér egy csillagzáporral. Halhatatlannak érzik magukat. Ám úgy tűnik, a szabadságért olyan árat kell fizetniük, amire álmukban sem gondoltak volna. Ha nem akarnak mindent elveszíteni, el kell menekülniük Iránból. Harminc évvel később az alig ötvenéves Nahid Stockholmban várja a halált. Dühös a betegségére, az orvosokra, az életre és a lányára. Mindenre, aminek köze van a harchoz. De amint egy élet kihuny, megszületik egy új. Talán mégsem volt minden hiábavaló? 

Már az első oldalon beszippantott a történet. Erős kezdés, mely jó előre meghatározta a hangulatomat. Nyomasztó érzés volt szembesülni azzal, valaki éppen szembenéz a halállal. Rögtön az első oldal után elgondolkodtam, biztosan akarom én ezt? Muszáj nekem erről olvasnom? Ugyanakkor a személyes hangvétel, a megszólítás szinte követelte, olvassam tovább. Érdekelt Nahid története, élete.  

“Azt hiszem, a halál mindig velem volt. Elcsépelt frázis, alighanem mindenki ezt mondja a halála előtt. De én szeretném azt hinni, hogy ebben is különbözöm a többiektől. Én ugyanis komolyan gondolom. Már akkor ezt mondtam, amikor Maszud meghalt. Az időt kölcsönbe kaptuk. Nem kellett volna életben maradnunk. Meg kellett volna halnunk a forradalom alatt. Utána. A háborúban. Ehelyett kaptam harminc évet. Az életem felénél is többet. Ez hosszú idő. Hálásnak kell lennem érte. Annyi évet kaptam, ahány éves a lányom. Így is fel lehet fogni. Megszülhetett. De a lányomnak többé nincs szüksége rám. Ahogy másnak sincs.” 

A nagyon rövid fejezetek vegyes érzésekről tanúskodtak, melyek rendszerint ingadoztak is az érzelmi skálán. Szomorúság, önsajnálat, már-már bunkóságba hajló elutasítás, remény, öröm és boldogság. Őszinte beszámoló gyermekkori életről, szerelemről, csalódásról, betegségről. A múlt állandó kísértése. Vallomás az anyaságról és annak velejáró minden viszontagságáról. Kendőzetlenül. Olyannyira, hogy néha dühöt éreztem. A főszereplőt kedvem lett volna felrázni. A sajnálatomat felváltotta a harag. Aztán rájöttem felesleges. Ahogy haladtam a történet vége felé, ráeszméltem, minden keserű mondatnak értelme van.  

“Lehetséges, hogy az ember gyorsabban leéli az életét, ha intenzíven él? Sokszor mondták már nekem, hogy harsányan nevetek. Mi van, ha minden nevetés, ha minden túlontúl hangosra sikeredett nevetés napokkal lerövidítette az életemet? Mi van, ha az embernek csupán egy meghatározott számú lélegzetvétel áll a rendelkezésére, és ha harsányan nevet, ha hangosan beszél, a kifulladásig ropja a táncot, gyorsabban felhasználja. Ha hangosan üvölti a jelmondatokat és hanyatt-homlok menekül a katonák és gárdisták elől. Fújtat, zihál, és elfogy az összes levegője. Tűnődöm.”  

Meghatározó élmény volt olvasni. Szavakkal nehéz leírni az érzést amit adott. Alapjába véve rettentő szomorú, ugyanakkor van egy fajta szépsége, bölcsessége. Talán nevezhetem egyszerűségnek. Nincs tele sallangokkal, közhelyekkel. A puszta valóságban és hétköznapiságban rejlik az ereje. Szembenézés az esendőséggel, miközben még lenne dolgunk. A történet még hosszan velem fog maradni abban egészen biztos vagyok. Park Könyvkiadó, 2018