Hanya Yanagihara neve az első kötete kapcsán lett ismerős számomra. Az Egy kis életet gyakran aposztofálják a szenvedés regénynek. Emiatt a kívánságlistámra is felkerült, azonban szinte lehetetlen beszerezni. Ha valahol fel is bukkan egy használt példány, nagyjából háromszoros áron lehet megvenni. Szerencsére a Jelenkor Kiadó tavaly kiadta a szerző új kötetét, így lehetőség adódott megismerni az írót.
A paradicsomba
1893, New York, Szabad Államok. Az Egyesült Államokon belül létrejött, önálló Szabad Államokban a polgárok úgy és azzal élnek, akivel akarnak. Kívülről legalább is így tűnik. A város legelőkelőbb családjának sarja nem találja helyét a világban, ráadásul titokzatos betegség is gyötri. Nagyapja vagyonos kérőt szemel ki neki, ám ő leküzdhetetlen vonzalmat táplál egy zenetanár iránt.
1993, Manhattan. Az AIDS-járvány sújtotta városban egy fiatal hawaii férfi viszonyt kezd jóval idősebb és tehetősebb főnökével. De nem csak a külvilág előtt kell titkolózniuk; a királyi vérből származó David igyekszik társa előtt leplezni zaklatott gyerekkorát és apja szerencsétlen sorsát is.
2093, New York. Egy totalitárius rendszer mindennapjainak részévé válnak a természeti katasztrófák és a járványok. Az egyik nagyhatalmú tudós sérült unokája nagyapja nélkül próbál boldogulni az életben – és rájönni férje eltűnéseinek rejtélyére.
Majdnem egy hónapig tartott elolvasnom ezt a 700 oldalas monstrumot. Ez részeben amiatt is volt, hogy átmenetileg elveszett az olvasási kedvem, másrészről pedig azért, mert minden történetet meg kellett kicsit emésztenem.
Az első történet nagyon behúzott, gyorsan haladtam vele, az adott korszaknak és a szereplőknek köszönhetően. Kiszolgáltatottság, szerelem, a választás szabadsága és a társadalmi rétegek közti különbségek mind kirajzolódtak a rövid történetben. Valóságos volt. A második, annak ellenére, hogy időben közelebb áll napjainkhoz, nem annyira kötött le. Olvastam és folyamatosan azt éreztem távolodom a szereplőktől és az ő világuktól. Pedig ez alkalommal is nagyon széles skálán mozognak a témakörök. Öregedés, halál, családi kapcsolatok és apa szerep. Szerencsére a harmadik történet ismételten lekötötte minden figyelmem. Szintén annyi mondanivalóval rendelkezik, sokszor meg kellett állnom átgondolni, mit is olvastam. Vajon egyre gondoltunk –e a szerzővel.
– Semmi bajunk nem lesz! Tudjuk, hogyan kell vigyázni. David… azok forognak veszedelemben, akik…akik… túlzottan mutogatják magukat; akik kérkednek azzal, hogy kicsodák; akik észrevetetik magukat. Mi nem vagyunk olyanok, és soha nem is leszünk.
– De igenis olyanok vagyunk Edward! Nincs különbség köztünk! Ha gyanakodnának ránk, ha elkapnának bennünket, a következmények borzalmasak lennének. Ha nem tudunk olyan életet élni, amilyenek vagyunk, akkor hogyan lennénk szabadok?
A paradicsomba a szélsőségek, a mély és komplex érzelmek regénye. Társadalmi különbségek, erkölcs, politika és másság együttesen igyekszik felhívni a figyelmet arra, egyformák vagyunk. Minden különbség természetes, nem számít az honnan jöttünk, vagy éppenséggel kit szeretünk. Empátiára és elfogadásra tanít. A három történet mindegyike más, mégis finom összefonódnak.
Megosztó regény, amit lehet szeretni, vagy utálni. Unalmasnak és izgalmasnak nevezni. Kell hozzá türelem és jó adag nyitottság. Szerintem félre kell tenni minden korábbi olvasási élményt és rutint. Olvasható úgy is, hogy ledaráljuk az egészet. Én azonban azt javaslom, adjunk neki elegendő időt. Ha szükséges, a történetek között tartsunk némi szünetet. Az se lesz baj, ha néha elveszünk a szereplők tengerébe. A sorokra figyeljünk. Olvassuk újra.
